Valahogy megint sikerült belekeveredni a számokba (vö. menetrend), ezért nagyjából lekéstük a Bohemian Betyars hangulatemelő koncertjét, de a végén azért még tanúi lehettünk, ahogy Kakast tortával köszöntik fel szülinapján, melynek egyes részeit megosztotta a nagyérdeművel is. A zenekart egyébként szokták úgy aposztrofálni, hogy a "magyar Gogol Bodello", tehát a választás szinte egyértelmű volt.
Kicsivel több emberre számítottam, valahogy az volt a fejemben, hogy az egy év várakozás felduzzasztja majd a tömeget, sokan voltak ugyan, de egyáltalán nem bántam, hogy bár kb. a 3. sorban álltunk és a koncerteken az ember jócskán enged a személyes teréből, senki nem lökött fel, taposott le/meg, nem kellett izzadó heringekként (képzavar) lengedeznünk a tömeg által diktált ütemre.
Előző héten a Postmodern Jukebox koncertjén jártunk az Arénában, és a fináléban a konferanszié-énekes – minden előzmény vagy kommentár nélkül – egy ukrán zászlóval a hátán jelent meg. Na, ha itt így, mi lesz a Gogol Bordello-koncerten, gondoltam... Aki nem tudná, Eugene Hütz frontember Jevgenyij Alekszandrovics Nyikolajev-Szimonov néven született Ukrajnában, s amióta kitört a háború, személyes – és zenekaros – hadjáratot folytat a közösségi oldalakon az orosz agresszió ellen. Az biztos volt, hogy a háború és Ukrajna jelentős szerepet kap ezen a koncerten, a kérdés inkább az volt, hogy ez mennyire nyomja rá a bélyegét a fellépésre, s bár az egyik válasz az, hogy nagyon, ez a fajta demonstráció mégsem fojtotta le vagy terelte el a zenekar elementáris energiáját, jobban mondva, ezt az energiát a tiltakozásba, a szolidaritásba – és a zenébe pumpálták, s a közönség mindebben készséges közreműködő volt.
A színpadon a kék-sárga zászlók és a nem változó háttér vitzuálisan is ráerősített az üzenetre, s ha jól láttam, a remek hegedűs, Sergey Ryabtsev pólóján is volt némi utalás, már ha tényleg Szűz Mária volt rajta, kézigránátokkal a kezében (az volt?) ... Ő egyébként orosz származású – ukrán feleséggel.1958-ban született Gorkijban (ma Nyizsnyij Novgorod), 1994-ben emigrált New Yorkba, és 2000-ben csatlakozott a Gogol Bordello-hoz. És igen, repkedtek a "fuck war" és egyéb kifejezések, sőt az egyik dalnak a híres Kígyó-szigeti rádióüzenet volt a refrénje: „Orosz hadihajó, húzz a faszba!” (Русский корабль, иди на хуй). Volt bennem kis félelem, hogy a politika miatt meghiúsul ez a koncert, és Hütz lemondja a fellépést, de talán ő is belátta, hogy neki mint zenésznek ezzel a dologgal feladata van, és az nem más, mint ahol csak lehet, fellépni, zenélni és kifejezni a szolidaritást szülőhazájával.
De az arányt jól tartotta, csak annyit mondott és tett, amennyi pont belefér, nem lett az egészből egy háborúellenes demonstráció, vagyis lett, de nem "úgy"... Nem rohangált fel s alá a színpadon a kék-sárga zászlóval (amúgy végig fel s alá rohangált, olykor egyszerre két gitárral a nyakában), egyetlen alkalommal terítette csak magára, a végén, amikor a közönség által magasba emelt dob felületén egyensúlyozva énekelt. Felemelő volt, szó szerint és átvitt értelemben is.
A közönség tükrözte a színpadi lelkesedést – egészen komoly pogószekció alakult ki (ha nem csalt a szemem, Dé:Nash aktív részvételével) , és mint egy tornádó tölcsérje csavart be egyre több embert a magjába. Csaknem megható volt nézni, ahogy a fiúk/pasik a csajukra bízzák a pólójukat és/vagy a piájukat, hogy belevessék magukat a közepébe, de láttam egy toporgó lányt is, aki sokáig csak a széléről nézte a forgatagot, aztán elérkezett a pillanat, amikor leküzdötte minden félelmét, és beugrott a pogozók közé. (Egyszer feltettem egy pogózós videót a hírfolyamomba, volt is szörnyülködés, hogy ez borzasztó és barbár, de innen üzenem: úgy vigyázzon rád bárki az életben, ahogy ezek a srácok egymásra a nagy lökdösődésben, és akkor semmi bajod nem lesz...)
Hütz amúgy a roadok rémálma lehet. Dobálja a mikrofont, a mikrofonállványt, borosüveggel veri a mikrofonon az ütemet – majd a nyakával szorítja le a húrokat –, és amikor már mindent is megtett, még ki is locsolja a maradékot a színpadon... És ebben semmiféle manír vagy színpadiasság nincs, ő ilyen, ezt "várjuk el" tőle (kikészülnék, ha egyszer alkoholmentes sörrel a kezében állna ki), robbannak az energiái és sodornak vele mindent, a zenészeket is: olyan tempót diktálnak saját maguknak és a közönségüknek is, hogy az ember csak a végén veszi észre, hogy nagyjából ennyi ereje valójában nincs is, és magasról tesz az orvos intelmeire, ugrál a megvasalt lábán, mintha nem lenne holnap.
A végére tényleg átalakult egy hatalmas népünnepéllyé az egész – ha szerencsés vagy, érezted már azt koncerten, hogy beszippant a hangulat, s már nem is önálló entitás vagy, hanem egy jó nagy, pulzáló képződmény része, amelyből ki-be áramlik az energia és az adrenalin, és hirtelen minden mindegy, csak az a fontos, hogy éppen akkor ott legyél. Nekem úgy tűnt, ezen a koncerten a közönség a zenekarral együtt nagyon ott volt. És láttam azt is, hogy a koncert elején a küzdőtéren zokogva átrohanó lány minden bánatát feledve, vigyorogva ugrál az első sorban. Már megérte.
A ráadást kitartó zajongással és dobogással követelte ki magának a közönség, és a finálé tökéletes pontot tett a "Gogol Bordello koncerten voltunk" mondat végére, bár, igazából, az nem egy pont volt, hanem vagy öt felkiáltójel,de igazából nem is ez a mondat zárta a koncertet, hanem Sergey utolsó mikrofonba kiáltott szavai: "Slava Ukraini!".
A koncerten elhangzott dalok:
Ráadás: