„Azok az őrült ’90-es évek…” – szól az a klasszikus mondat, amelyet meghallva, úgy hiszem, nem én vagyok az egyetlen fiatal felnőtt, aki amikor éppen nem a szemét forgatja – mondván a régi idők nem feltétlenül voltak szebbek, csak különbözőek –, eljátszik a gondolattal, hogy milyen lehetett a diszkóláz korában rojtos bőrdzsekit, színes garbót és farmert húzni, majd belépni a Fortunába, a Hully Gullyba, a Randevúba, a Panorámába vagy hajógyári-szigeti Dokkba, kérni egy „vbk”-t és a villódzó UV fények alatt átszórakozni az éjszakát. Akkoriban ugyanis nem volt ciki megmozdulni: mindenki táncolt...

A szüleim számtalan emléket őriznek életük ezen önfeledt időszakáról: egy-egy nosztalgiával körüllengett, átbeszélgetett estén hallgatva őket, mindig az az érzés költözik belém, mintha egy számomra ismeretlen világba engednének bepillantást. A benyomásom talán nem is áll olyan messze a valóságtól. Egy egészen másfajta ifjúság történetei ezek, mint amiket akár a későbbi generációk, akár én – a húszas éveim közepét taposva – átéltünk, vagy át fogunk élni. Nem úgy szórakoztak és folytattak társasági életet, mint mi: a kereskedelmi televíziózás gyerekcipőben járt, még nem szippantotta be a társadalmat az internet – így a valóság megélése sokkal elevenebb, mélyebb és őszintébb volt. Főszereplői voltak a saját életüknek, ennélfogva pedig máshogy is kezelték azt.

A kultúra – s így a zene – sok visszatérő motívummal dolgozik, abból kifolyólag, hogy hiába változik, fejlődik minden körülöttük, az ember belső énjét rendre ugyan azok az érzések, benyomások foglalkoztatják: az útkeresés, az identifikáció, a gyűlölet, a küzdelem, a kétségbeesés, a kötöttségek, a szabadság, a remény, a boldogság és az énen kívül eső környezethez fűződő viszonyrendszerek. Utóbbin belül tartjuk számon a szerelmet is, melynek tapasztalása, megítélése korokon átívelően változott. Amíg napjainkban harcolunk, szenvedünk, meghalunk és újjáéledünk benne, általa addig az ezredforduló fiataljai játékosabban, nyitottabb szívvel fogadták be. Szerették, szeretik a hasban repdeső pillangókat, a vadászat és a flört izgalmát, a szédítő kibontakozást, a csillagokat leígérő vallomásokat, a szakítás utáni évődést, majd az újrakezdés lehetőségét. A kapcsolatok szenvedélyesek, a maguk homokórájában peregve pillanatnyiak, mégis végtelennek tűnők voltak. Habár a korszak titkos üzenetét az én fülembe már nem suttogták el egy érzelmektől izzó szombat estén, amikor beléptem – anyukám oldalán – az MVM DOME küzdőterére, és körülzárt az oly' sok zsongó tavaszt megélt közönség, egy estére nekem sem jött álom a szememre és számos időutazó ábránd juthatott az eszembe.

A TNT zenekar március 29-én eddigi legnagyobb koncertjét adta a fővárosi rendezvényhelyszínen, megünnepelve fennállásának 30. évfordulóját. Három évtized nemhogy egy formáció, de egy ember életében is hosszú periódus: Dobrády Ákos és Zuber Krisztián (Inti) kis klubokból indulva meghódították az ország legnagyobb színpadjait. Játszottak már egyebek mellett a Budapest Parkban – ahová augusztus 9-én idén is visszatérnek –, a Papp László Budapest Sportarénában, a siófoki Plázson, valamint az EFOTT és a FEZEN fesztiválon.

Legújabb dalukra két évtizedet kellett várnia a rajongónak, hiszen az után, hogy a Napszúrás, a Bomba, a Bumm, bumm, a Három, a Három, a Bolond, aki sír, a Másképpen, az Egyetlen szó és a Koncert a Kisstadionban albumokat szorosan egymást követve adták ki (1996-2004 között), az Ébren álmodtunk 2024 decemberében debütált, élőben előszőr pedig idén tavasszal, az MVM-ben csendült fel.

***

A kezdetektől a WARNER-MAGNEOTON kiadóval dolgozó győri formáció közönségének hangszálait a Fergeteg Partyk királya, Várkonyi Attila (DJ Dominique) melegítette be. A magyar köztudatba először az egyik első magánrádió, a debreceni City Rádió alapítójaként került be, országos ismertségre azonban a Juventus Rádió programigazgatójaként és műsorvezetőjeként tett szert. Kevesen tudják róla, hogy fizika szakon írt doktori disszertációt, s legalább ilyen szűk réteg vitatja a hazai művészvilágban szerzett érdemeit. A teljesség igénye nélkül, dolgozott a SPORT TV marketingigazgatójaként, a Művészetek Palotája tanácsadójaként, de több szállal kötődik a Magyar Televízióhoz, illetve a Magyar Rádióhoz is. Zenészként csapatban – az Első Emelet frontemberével, Kikivel (Patkó Béla) alakított CSÜTÖRTÖK 12 tagjaként – és egyénileg is számos sikert ért el. Olyan sztárok fellépésein állhatott fel a világot jelentő deszkákra, mint Dr. Alban, Michael Jackson, Captain Jack, The ’Cause vagy a Cascada. 2025. május 10-én a Budapest Arénában készül egy nagyszabású, öt órás show-val, a '80/'90/2000-es éveket meghatározó külföldi és magyar zenei előadókkal karöltve. Az ország legnagyobb házibulijának vendége lesz Soltész Rezső, a Happy Gang, az AD Stúdió, Kim Wilde, az Ace of Base, továbbá a Las Ketchup, Francesco Napoli és a No Mercy.

***

A TNT-re visszatérve, ezen a ponton muszáj megemlítenünk Takács András és Papp Krisztián nevét is, akik nélkül valószínűleg nem lépett volna le arról a bizonyos bulihajóról az együttes és soha nem okoztak volna ilyen detonációjú robbanást országunk könnyűzenei életében.

Az Artisjus-díjjal kitüntetett Ákos és Inti – akiken határozottan nem fog az idő vasfoga – a Tiltott perccel léptek óriási ováció közepette a tizenegyezer fős publikum elé. Nem lehetett könnyű dolguk az ülőhelyet váltóknak, hiszen már az este eleje olyan energiákat hozott, amiket szinte lehetetlen lehetett anélkül átélni, hogy ne ugorjanak talpra. Van egyfajta varázsa a zenei eseményeken annak, hogy teljesen mindegy ki vagy, honnan jöttél, csak egy arc leszel a tomboló tömegből, sors(élmény) közösséget alkotva a körülötted állókkal, s ezzel létrejön olyan bensőséges hangulat, ahol még az is teljesen normális, ha tele torokból énekled a szomszédod arcába az aktuális dalszöveget. Nos, ez most sem volt másként.

Habár a harmadikként felcsendülő Robban a bomba! kissé zavarba hozott, hiszen számomra kevésbé volt ismert, így csak a refrénbe tudtam becsatlakozni – bár ez a generációs különbség miatt úgy hiszem, megbocsátható – a Nem találok szavakat, a Hova visz a hajó, az Egyetlen szó és a Lakatlan sziget verzéi azonban már magabiztosan megvoltak.

Körülbelül a show felénél szólították a pódiumra az este vendégfellépőjét, az FLM formációt, azaz Hoffer Dánielt és Császár Elődöt. A Shane54 néven szólókarriert építő Előd – aki producerként fontos szerepet töltött be a TNT első lemezének elkészülésében – meglehetősen megosztó figurája országunk zeneiparának. Annak ellenére, hogy számos botrány árnyékolta be az életét, tehetsége és karizmája elvitathatatlan. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor kilépett a rivaldafénybe, az emberek nem a múlt fiaskóit látták benne, hanem az előadót – és ez valahol így volt helyes. A Megtalállak még, majd az Eördögh Alexával készített duett, a Tiltott szerelem és a Nem kell másik – amiket, kezeket fel, ki énekelt már hangosan az autójában ülve, egy videóklippbe képzelve magát – a mi szívünket is megdobogtatták.

A folytatásban lelassultunk: a színpad elejére felkerülő zongora mögött helyet foglalva Dobrády Ákos egy hat dalból álló válogatással és fantasztikus billentyű játékkal kápráztatta el a nézőket. Elhangzott a Van-e valaki még? , az 1998-as Olyan jó volt, az Ennek így kellett lennie, az eredetileg a Baby Sisters számára készült, ám Ákos tollából származó Szeresd a testem, a Fekete gyémánt és a szemeket elhomályosító Híd a folyót.

Inti és a zenekar az Ébren álmodtunk-kal tértek vissza, felrázva a meleg melankóliába borult közönséget, ami után a sor a Fogd a kezemmel, a Mért vagy szomorú? -val és a Bele vagyok zúgva-val folytatódott. A nehéz bombákat – Kicsi gesztenye, Bolond, aki sír…! Titkos üzenet – természetesen a fináléra tartogatták, a záróakkord pedig a Holnap hazautazom-é volt.

Összességében dicséret illeti mind a fellépőket, mind a stábot, hiszen lényegében az összes „kötelező” elem a helyén volt: szép vizuális megoldások, korrekt hangosítás, felkészült tánckar, kis pirotechnika és az évforduló ünnepléséhez párosuló visszaemlékezések, ám ha csak ezeket értékelnénk, akkor nem lehet azt mondani, hogy magasan kiemelkedő műsornak lehettünk szem és fültanúi. Pedig sokat adott ez az előadás: egy ikonikus korszak esszenciáját, egyfajta emlékeztetőt, arról, hogy

„Néha messzire szólít az élet/ Megyek, de jól tudod, visszatérek/ Ezért ne búcsúzz szótlanul/ Attól semmi nem javul.”

Zenével: