Koncz Zsuzsa először 1992-ben adott koncertet a BS-ben. Az énekesnő ekkor ünnepelte harminc éves pályafutását, azt azonban nem is sejtette, hogy a legendás előadást még tizennégy fogja követni ezen a helyszínen: karácsonyi koncert, lemezbemutatók, duettkoncert, életműkoncert, Aréna 10, Jelbeszéd 2.0, idén pedig Még 1 Aréna.

Hogyan emlékszik vissza az első arénakoncertjére?

A koncertre nehezen vettek rá, mert úgy gondoltam, hogy a műfaj, vagy legalábbis az, ahogy csinálom, amilyenek a dalaim, talán nem egy aréna színpadára valók, ahol a légkör a sportokhoz szabott, kötetlen és rendezetlenebb is, mint például egy színház. Kétségeim voltak a hely nagysága miatt is. Egyszerűen akkoriban itthon a szólisták nem nagyon vállaltak ilyesmit. Mikor mégis elfogadtam az ajánlatot, történt egy váratlan esemény, melyet az arénára való felkészüléssel párhuzamosan meg kellett oldanom, ami komolyan nehezítette a helyzetemet. Így aztán maga a koncert és annak részletei kevéssé maradtak meg bennem. Bár kétségtelenül a siker nagy volt, de én leginkább annak örültem, hogy megúsztam baj nélkül. Azt viszont pontosan tudom, hogy ekkor éltem át először azt, hogy egy ekkora tömeg figyelme már-már fizikailag is érzékelhető, hogy a színpad és a közönség egy egyedülálló „áramkörbe” kapcsolódva él együtt a színpadon történtekkel. A végeredmény tehát sok tekintetben felemelő és biztató volt, maradandó élményt adott. Visszaigazolta azt is, hogy a dalaim melyek – a műfaj átlagától eltérően – sokszor kérdéseket, gondolatokat vetnek fel, miközben a minket körülvevő világot kritikusan szemlélik, alkalmasak arra, hogy egy ilyen nagy térben is hassanak és elérjék azt a célt, amiért születtek. Ettől az időszaktól kezdve sokkal bátrabban vállaltam arénakoncerteket.

1995-ben karácsonyi koncertet adott a BS-ben, ahol olyan vendégzenészek vettek részt, mint Sass Sylvia, Sebestyén Márta, Kocsis Zoltán és Sebő Ferenc. Mi volt az oka ennek a különleges vendégválasztásnak?

A karácsony nekem mindig családi ünnep volt, amit általában szűk családi körben ünnepeltünk. A koncert létrejötte tehát eleve különleges volt, úgy gondoltam, az ünnep közelsége némi plusz erőt kölcsönözhet az előadásnak. A pályafutásom során egyébként a továbbiakban sem készítettem karácsonyi lemezt, és a koncertek tekintetében is ez egy kivételes alkalom volt. Éppen ezért szerettem volna különlegessé tenni, és azokat a barátaimat meghívni, akik valamilyen tekintetben a komolyzenében tevékenykednek, mivel gyerekkorom első zenei élményei a komoly zenéhez, az operához kötődnek. Ez is új helyzet volt. Sass Sylviát mindig az opera nagy egyéniségének tekintettem, Sebestyén Mártát szerettem, kicsit rokonléleknek éreztem, Sebő Ferenccel és Kocsis Zoltánnal pedig körülbelül egy időben kezdtük a pályát, figyeltem és tiszteltem a munkásságukat.

1997, 1998, 1999 – három lemezbemutató arénakoncert, amelyek közül a Csodálatos világ duettkoncert már csak a fellépő művészek létszáma miatt is kiemelkedő. Milyen emlékei fűződnek ezekhez az előadásokhoz?

Rendkívül büszke voltam arra, hogy a „magyar könnyűzene vezető férfi sztárjai”, a szakma színe-java egy emberként kiállt mellettem a Csodálatos világ című lemezen – és a koncerten egyaránt. Mindenki jött, akit hívtam. Maga az album egy különleges ötlet volt és mire befejeztük a munkát minden egyes dal közel került a szívemhez. A szerzők minden esetben megtalálták azt a pontot, ahol a személyiségünk és a hangunk is tökéletes harmóniában találkozott egymással. A munkafolyamat vidám és laza légkört teremtett a stúdióban, de a színpadon is. Így az Illés-Metro-Omega hármas uralma és a közönségük rivalizálása, megosztottsága után nálam kitört a tökéletes "rock and roll BÉKE".

Az 1999-es, Miért hagytuk, hogy így legyen? című válogatásalbum leginkább azokat a dalokat tartalmazta, amelyek a jogász pálya helyett a színpadon marasztottak. A legérdekesebb történet a Bolyongok című József Attila versé, melyet Bródy János zenéjével a Jelbeszéd című albumra szántunk, de végül csak ezen a lemezen jelent meg. A dal története arra lehet példa, hogy idővel a dolgok a helyükre kerülnek, mert az idők elkerülhetetlenül változnak, és a változások korrigálhatják a régi igazságtalanságokat. A lemez fontos volt számomra, mert ezen összefoglalva ott vannak azok a dalok melyek mindegyike személyes vallomás: életről, szabadságról, önbecsülésről, a világról, arról milyen vagyok és mit gondolok.

A következő arénakoncert 2006-ban volt, amelyet utólag életműkoncertként emlegetnek. Hogyan emlékszik vissza erre a koncertre?

Én magam soha nem használtam az életműkoncert kifejezést, az azonban biztos, hogy ez visszatérés volt. 1999-ben éppen az utolsó arénakoncertem felvételeit vágtuk, a Szabadság téri tévészékházban, amikor érkezett a hír: leégett a Budapest Sportcsarnok. Akkor úgy gondoltam, hogy az új sportcsarnokban – ha lesz – talán már nem szeretnék énekelni... Időközben külföldön is voltak nagy volumenű fellépéseim, például Németországban és Lengyelországban, a közegtől tehát nem szoktam el, és aztán végül visszacsábítottak az Aréna színpadára...

Megtiszteltetés volt számomra, hogy éppen ezen a bizonyos 2006-os arénakoncerten feleségével együtt jelen volt Göncz Árpád is. Őszintén tiszteltem őt, embersége példamutató lehet mindnyájunk számára, ahogy az élet megpróbáltatásain felülemelkedve megőrizte azt a börtönben, alkotás közben, politikusként és Magyarország első köztársasági elnökeként, majd az után is. Örülök, hogy a koncertfelvétel elején az a jelenet is megörökítődött, ahogy az első dal elején üdvözlöm őket. Talán még érdekes lehet az is, hogy ezen a koncerten kísérleteztem először azzal, hogy egy, általában a koncertek végén játszott dallal nyissam meg az estét.

A következő, 2008-as koncerten több olyan dal is bekerült a műsorba, amelyek korábban ritkán vagy soha: Szőke Anni balladája, Mit tegyen egy kisleány?, Vörös Rébék. Mi volt az oka annak, hogy elővette ezeket a dalokat is?

Ahogy mondtam, sokáig úgy gondoltam, hogy bizonyos dalok és versek nem valók ebbe a közegbe... A Vörös Rébék ezen a koncerten kísérlet volt arra, hogy leköthetem-e a közönség figyelemét egy ilyen hosszú verssel. Ráadásul nem egy könnyed poéma, hanem drámai ballada, virtuóz gitár kísérettel, repetetitív, lassan építkező hangszereléssel – mindez Szörényi Levente munkája. Rizikós volt, de megérte! A síri csönd, ami fogadta és kísérte, majd a végén felcsattanó taps sokatmondó volt.

2011 – ez volt az utolsó alkalom, hogy Bódi Lászlóval együtt állhatott színpadra, a dalait azonban a mai napig énekli. Milyen emlékeket őriz Cipővel kapcsolatban?

Cipő egy végtelenül rokonszenves, igazán izgalmas személyiség volt. Rendkívül érzékeny, intelligens, figyelmes, mélyen érző lélek, jó ember, jó munkatárs és jó barát. A zeneisége, az előadásmódja arra a franciás stílusra emlékeztetett melyet a pályám elején megszerettem a franciáknál. Bródy János hívta meg őt a társaságunkba, az pedig, hogy együtt létrehozhatunk valami jót, már az Ég és Föld között első akkordjainál kiderült. A dalaiból összeállított válogatást ma is éneklem, nem tudom elengedni, mintha "összenőttünk" volna. Nem könnyű feladat egyébként egy-egy turné műsorát összeállítani, nehéz eldönteni, hogy mit hagyhatok ki és mit nem.

Mit gondol a mostani fiatal generáció nagykoncertjeiről?

Amennyiben van befogadóközeg, úgy teljes mértékben reális és támogatható mindennemű törekvés, hiszen előadóként annyi embernek kell játszani, amennyinek csak lehet. Manapság a nyilvánosság nagyon sokrétű és szerteágazó, ha pedig valaki ennyire koncentráltan meg tudja szólítani és mozgatni a közönségét, akkor bátran tegye meg!

A 2014-es arénakoncerten a Tündérország című lemezt mutatta be. Ebben a műsorban kaptak talán először nagyobb szerepet az új dalok. Jól érzem?

Igen, azért is, mert az utóbbi 15 évben született dalokat már nem ismerheti máshonnan a közönség, mint a lemezekről, koncertekről, esetleg az internetről, mivel nem játszák őket a rádiók és nem mutatja be őket a televízió sem. Pedig sokáig volt ez nálunk is így, és a világ boldogabbik felén ma is létezik a jelenség. A daloknak most tehát első hallásra meg kell fogniuk a közönséget, ami nem kis feladat. Ám azt tapasztalom, hogy a mai Magyarország közegében és hangulatában az újabb dalaimnak komoly vivőerejük van. A közönség jelenléte a koncerteken a visszajelzés arra, hogy szükség van ezekre az új dalokra is, nekem pedig arra, hogy a dalokon keresztül elmondhassam, hogy látom, ami van és kimondom, amit gondolok róla.

A világjárvány nagyon sok mindenbe beleszólt, többek között az Ön nagykoncertjeibe is, de 2022-ben és 2024-ben ismét színpadra állt. Utóbbi a Jelbeszéd album ötvenedik évfordulóját ünnepelte és ismét egy koncertek végén elhangzó dallal nyitott. Miért?

Az egyik barátom vetette fel, hogy a Miért hagytuk, hogy így legyen? című dallal kezdjek. Először ellenálltam, mert nem gondoltam, hogy a közönséget az első dalban rá lehet venni az éneklésre, pedig a dal lényege a mondanivalón kívül az összetartozás megerősítése, tehát az aktív részvétel. A magam módján bírom a kihívásokat – és ez az volt a javából. Nem mondom, hogy az első koncert előtt nem izgultam, de a nyitás sikere meggyőzött arról, hogy a közönségemmel értjük egymást. Ők is tudják, mit üzen a dal, és hogy a kockázatvállalás nem ördöngösség, csak bátorság kérdése. Az aréna színpadán persze továbbra sem volt könnyű kezdeni ezzel a dallal: nagy tér, nagyok a távolságok, rengeteg az ember, lassabb az "összemelegedés", de sikerült! Értjük egymást továbbra is, és számomra az ő kitartásuk mellettem ad bíztatást, és ennél nincs jobb érzés a világon!

„Utoljára indulok el, érzem én!” – szólt a hangszórókból a koncert előtt az Új dal. Volt ebben az estében olyan érzés, hogy az utolsó arénabéli fellépése lesz?

Az életünkbe belekódolt az elmúlás is, és soha nem tudhatjuk, mi történik velünk a következő pillanatban. Az élet veszélyes üzem, bármikor vége szakadhat, így mindig bennünk van a kérdés, hogy lesz-e tovább. Ez bennem is régóta ott bujkál. De azt gondolom: legyünk bátrak, akár vakmerők és mondjuk azt a kérdésre: ha élünk, biztosan lesz tovább is. Ahogy Bródy János írja a dalban: "Valahogy lesz majd, csak éljük túl."

És valóban lesz: Még 1 Aréna, október 18-án. Hogyan zajlanak az előkészületek erre a koncertre?

Jelenleg a műsor összeállítása a feladat, ami természetesen nem könnyű mert véges a rendelkezésre álló idő, ameddig egy koncert tarthat, a dal pedig igen sok. Ezt figyelembe véve válogatom a dalokat régieket, újakat, legújabbakat. Egy egész "dalrengeteg" áll rendelkezésre. Kicsit mulatságos, egyben jóleső tapasztalat, hogy alig van olyan régi dal, mely kihullott az idő rostáján. Pedig évtizedekkel ezelőtt is a jelenről énekeltem, ám mai világunkra is ráillenek a régi állítások.

Lehet, hogy túl lassan változik a világ?

A jövőbe látó mindig ugyanazt látja?

Esetleg a régi világ játszódik mindig újra és "ezek tényleg ugyanazok"?

Ennek ellenére mégis a jelen történései foglalkoztatnak az életben, csakúgy mint a színpadon, és a valóság sokszor megfejthetetlen. Ám én nem a múltban, és nem a jövőben szeretnék élni, hanem ebben a mi fura bonyolult jelen időnkben. Erről szólnak a dalaim, a koncertjeim, és ez most sem lesz másképp, tehát: ahogy lesz, úgy lesz.

Persze mindig voltak, vannak és lesznek személyes dalok is, és azokra nem érvényes mindaz, amiről eddig beszélgettünk.