Soha nem szerettem a zenei elektromos gombnyomkodást. Ha muzsika, akkor legyen valami élő, helyben születő!

...kivéve Vangelist, mert az nagyon angyalok ihlette muzsika! Hiába, ő a progrock felől érkezett, Aphrodite's Child, naná!  Ja és a a Tangerine Dream, mert amit ők csináltak, az meg olyan kis elszállt, mélázós, elragadós. Oké, igen, Kitaro is, mert ő meg minden giccsében is gyönyörű. Presser balettzenéje, az Electromantic.... Megunhatatlan. Ó, és persze Jean-Michel Jarre! S ha JMJ, akkor természetesen az Oxygène, az Equinoxe és a Les Chants Magnétiques (Magnetic Fields). 

 JMJ a grandiózus koncertek legendás embere volt már régen is. Lepetéztem, amikor egy kopott, hangcsúszós VHS-kazettáról láttam a houstoni koncertjét, aminek konkrétan egy városnegyed volt a háttere. Nézz csak bele, meglátod! Éppen ezért, amikor '93-ban előszőr Magyarországon járt, valami elementárisat, grandiózusat vártam, és bár ehhez a Népstadion rendkívül szűknek bizonyult, reménykedtem. Nem volt rossz a koncert. Csak semmilyen volt. Különösen az elvárásaimhoz képest. Akkoriban jelent meg a Chronologie című albuma, a turné annak a promója volt. A setlist.fm tanúsága szerint is valós az emlékem, hogy meghallgattuk azon a koncerten ennek az új lemeznek a teljes anyagát meg néhány gigaslágert –  és vége is volt az előadásnak. A látvány? Teljesen korrekt volt, vetítgetések, fények, ahogy kell, de semmi földbedöngölés, hanyatt lökés, két vállra fektetés, A koncert legemlékezetesebb pillanata az volt számomra, hogy még a kezdete előtt összetalálkoztam egy olyan lánnyal, akivel pár évvel korábban volt némi közünk egymáshoz...

Ezek után nem voltak túl nagy előzetes váradalmam JMJ mostani fellépésével kapcsolatban. Azon azért megdöbbentem, hogy ama bizonyos, népstadionos koncertje óta még volt hat másik fellépése is, így ez a hetedik előadása volt a honi közönség előtt. A közbülső öt nekem kimaradt, de még a tény is, hogy JMJ ennyiszer lépett magyar földre.

Na, erre JMJ 2025-ben megérkezik Budapestre, és lenyom egy komplett rave-partit!   
Nesztek, boomerek! Techno-koncertet ad JMJ. Trance, hardcore bulit! 

Nem is ez az igazán döbbenetes, bár kétségtelenül ez is az, hanem, hogy döntő részében tulajdonképpen még tetszett is. Pedig boomer vagyok magam is. Jócskán!  Aki úgy jött JMJ koncertjére, hogy majd jó elmélyülten repülget egyet a dallamokon, no, az elmehetett a francba. Nem volt itt repülgetés, kérem szépen! Dübörgés, pörgés, rave-ülés volt. Ritmusözön, pörgés-kavalkád, hogy a szívünk kiugorhatott a helyéről. 

Egyébként csuda jól szólt minden, tisztán hallatszott minden hang, semmi sem volt torz, halk vagy túl sok. Bravó! Mer' azért ért már nem egy vaskos csalódás az Arénában (is). 
Ha anno az volt a bajom a Chronologie-koncerttel, hogy minden tök úgy szólt, ahogyan a lemezen is, egy fia plusz hang el nem hangzott, hát akkor most elégedett lehettem. Itt bármi szólalt is meg, minden másképpen volt, mint a stúdió-eredetiken. Már amiket ismertem. S a kozmetika, a ráncfelvarrás – mily meglepő fordulat – egyáltalán nem tett rosszat az egykori kompozícióknak!

Kicsit előre ugrok.

– Ezt vártad? – kérdezte az Arénából kifelé araszolva a feleségtársam.
– Nem vártam semmit. Anno marha nagy elvárásaim voltak. De akkoriban nem is volt előadó, aki hatalmas látványokkal koncertezett Budapesten. Azóta meg nincs, aki piti showt adna Santana-n kívül, aki viszont csuda jó zenét hoz, és kell a fenének a látvány. Ráadásul anno azon az első budapesti koncerten tudatosítottam magamban, hogy JMJ oneman-show, tehát a muzsika döntő része nem lehet élő, mert annyi keze nincsen a palinak. A lábát meg nem használja. Vagyis ma tök nyitottan jöttem. ÉS csak kicsit zártan távozom. Mert alapvetően tetszett minden. 

– És szerinted a nyugdíjasok tömegének is tetszett? 

– Hm.. Igen. De csak azért, mert JMJ nekik azt a bizonyos három lemezt jelenti, bármit is csinál már ebben az életben. Szerintem ha megkérnél itt száz embert, hogy sorolja fel legalább tíz JMJ lemez címét, és mondja meg a legutolsóét, akkor ezt hallanád: „Oxygène, Equinoxe, Mágneses mezők... Ööö... Izé, ecet, volt más lemeze is?” 

És nos, igen. Talán akadna valaki, aki meg tudná mondani, hogy az Oxygène-nek még volt két lemez-folytatása, meg az Equinoxe-nak is volt lett utózmánya, de ki hallgatta már meg mondjuk az Aero című lemezt? Vagy a Téo & Téa-t? Vagy akár az Amazonia-t, vagy az Oxymore-t? Na, ugye? 

Aki hallgatta ezeket vagy legalább belehallgatott ezekbe, annak semmi meglepetést nem jelentett, hogy JMJ az Arénában most egy rave-partit dj-skedett össze. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy JMJ a hetvenes-nyolcvanas években megalkotta élete nagy zenéit, aztán hátra is dőlt, hogy innentől, amíg a világ világ, bármit csinál, ő már fene elismert marad. Nem dőlt hátra, folyamatosan alkot, újít, változtat. Tény, ami való, anno megírta élete nagyjait, a nagyjainak az unalmaskás folytatásaira udvariasan bólogat az ember, hogy szinte azonnal el is felejtsen belőlük minden hangot. Nem rosszak, időnként még vissza-vissza is térünk hozzájuk, csak éppen semmilyenek... 

Éppen ezért volt merészen nagy dobás egy majd' nyolcvan éves pasastól, hogy a koncertje olyan volt, amilyen. Mert az a három klasszikus lemez a maga idején forradalmi volt. A mostani dübörgés ha nem is forradalmi, mindenesetre valami gyökeresen más, mint amit JMJ eddig jelentett. 

A majd' nyolcvan év sehol, semmiben sem jelentkezett rajta. Sem a dizájnjában, sem a mozgásában nem látszott, sem a beszédén nem hallatszott. Valamelyik sokadik szám poénja volt, hogy a kivetítőkön képzeletbeli figurák táncoltak. Csak deréktól lefelé láttuk őket. Egyszer csak a kivetítők egyikén másikán megjelentek JMJ lábai, amik ugyanazt a táncot ropták, amit az animált figurák. Néztem a kivetítőről a színpadra: JMJ lábai nem animációk voltak, a majd' nyolcvan éves pasas tényleg ropta a pultjai mögött. (Hangszereket nem tudok írni, majd mondom miért.) És a szám végéig ropta, nem lassú megfontoltsággal, hanem géppuska lábbal, szünet nélkül, egy lépést sem pihenve! 

 

Azért merész ez az ő nagy dobása, mert a boomer-generációnak JMJ nem a dübörgő ritmust jelenti. Nem a rave-et, nem a dance-t, nem a mittoménmit, hanem annak a bizonyos három, egykori lemeznek a hangzását, hangulatát. Ha JMJ muzsikája azoknak a szerves folytatása, és így újul, oké. Ha nem, akkor nem. Akkor olyan, mint Fenyő Miki maga által is bukottnak és elhibázottnak tekintett break-lemeze. 

Teljesen véletlenül szembe jött velem a 2025. 06. 17-i, tallinn-i koncert komplett anyaga. Ami ugyanaz, ami Budapesten elhangzott és látnivaló volt. Az a fura, hogy átugrabugráltam az anyagot – és így mégsem annyira rave/dance/house/stb., mint amennyire a koncerten annak tűnt... Nem értem. 

Ha már itt tartunk: annyira szeretném tudni, ugyan mi a fenén keresztül zenél JMJ? Mert már rég nem azokat a konzervatív billentyűket használja mint egykoron. Monitorok vannak előtte, úgy csinál, mintha zenélne, és élethűen csinál úgy: összélményként az jött le, hogy muzsikált nekünk, nem csupán jelet adott a gépnek...

Nem használta fel látványnak a komplett Zuglót, de azért nagyon ott volt minden,  
ha a látványról kérdezel... De nyökögök, keresem a szavakat, nehéz szavakkal megfogalmazni mindazt, amit a szemünk kapott. 

Magában rendkívül puritánnak tűnt a színpad: középen egy pult, minden bizonnyal a főszereplő helye (és csakugyan) meg néhány (a számában bizonytalan vagyok, kezdetben tíznek tűnt, aztán ez a szám rendre változni látszott) kisebb-nagyobb fehér oszlop-szerű valami. Leginkább fehér vásznakra hasonlítottak, de komoly árnyékot is vetettek, és olyankor akár várost is imitáltak. Ezeken jelent meg nagyon sok minden. Sőt, nem csupán rajtuk, hanem néha maguk is valamivé váltak. Az Equinoxe 6. alatt például élő, mozgó figurává.

Az összhatásban komoly szerepet játszott a színpad két oldalán elhelyezett kivetítő. Ezek többnyire a színpad-háttér képeit adták, mégis önálló életet éltek, saját funkciót is kaptak. Ahogy a fények, a lézer-szerű reflektorok (vagy tényleg lézer volt?) is vaskosan megtámogatták a szemnek valót. 

A végén már mindenkit tapsolt, táncolt, dúdolt, örült, örvendett – annak ellenére, hogy a számok sorrendje agyonüti a legvégén a hangulatot. Mert ráadásnak JMJ bedobta az egyébként zseniális hangulatú, teljesen slágeres Rendez-Vous part 4-et. Jobbat nem is tehetett volna. Az  ülőhelyeikről felpattantak az emberek, táncra kapott a fél stadion, mosolygó arcok, taps, ének az ének nélküli zenével... Hatalmas hangulat lett.

 
Majd a muzsika egyszerre véget ért, és átment a Magnetic Field part 2-be. Ami szintén közismert, közkedvelt JMJ-darab, csak éppen a töredezett, táncolhatatlan ritmusával, pár pillanat alatt lerohasztotta a hangulatot és megölte a partit. Viszont még is csak ez lett a záródarab... Ezt vajon miért?

Mindegy, az utolsó előtti dalt még másnap reggel is dúdoltam magamban. Meg délután is.