Menjünk sorban, mert ez a szombat azért tartalmas egy nap volt... 

Először is reggel kaptam egy olyan levelet, amilyen válasz – beleértve a legnagyobb magyar és a külföldi fesztiválokat is – másfél évtizedes szerkesztői pályafutásom (mármint a Koncert.hu-nál) még soha nem fordult elő, de nagyon fontos epizód az önvizsgálat szempontjából (amúgy két kollégát szerettem volna akkreditálni egy vidéken rendezett fesztivál szombati napjára):

"Megkésve nem vagytok még, ellenben nem igazán látjuk, hogy az oldalatokon keresztül megfelelő számban elérnénk a célközönségünket. Így szombati napra nem fogunk tudni akkreditálni titeket, amennyiben megfelelő számotokra, úgy a szerdai napra 2 főt tudunk akkreditálni."

Ideje lesz megtanulni elérés- és célközönség-alapon gondolkodni, a ZENE szeretete helyett (nem fogunk). De túl sokat nem tudtam morfondírozni a megoldás mikéntjén (ha van valakinek ötlete, mondja), mert közelgett a gyülekező időpontja, és még így is trükközni kellett, hogy kijussunk valamelyik metróból a Deák térre, és csatlakozhassunk a PRIDE 2025 menetéhez. Nem tudtuk eldönteni, hogy a dobosokhoz vagy valamelyik zenés kocsihoz csapódjunk oda, végül az utóbbit választottuk, de sajnos az Erzsébet híd előtt a platóra helyezett generátor felmondta a szolgálatot, így a saját ritmusunkra meneteltünk át a hídon – ami komolyan "lengett" a lábunk alatt. Mindezt kiváló társaságban, szeretetben és békében: igazán remek volt elsőbálozóként rögtön egy ilyen gigabuliba belecsöppenni. Ha valaki kíváncsi rá, hogy a Kutyák és szimpatizánsaik hogyan ugatják a holdat  éneklik a Nélküledet, ide kell kattintani.

Az az igazság, hogy én még életemben nem késtem el koncertről, de még úgy is sikerült csak az ötödik számra bevágtatni, hogy lepattantunk a menetről a végkifejlet előtt. Az ötödik szám pedig pont az egyik kedvencem, a címben is szereplő dal volt.

Hát akkor, Tom Jones-híreket mondunk.

Amikor Tom Jones bejelentette 2025-ös koncertsorozatát a „Defy Explanation” (magyarul: „megmagyarázhatatlan” vagy „nem lehet megmagyarázni”) elnevezéssel, egyből felkeltette a figyelmet, hogy mi rejlik a talányos cím mögött? A turné elnevezése önreflexió: Sir Tom – aki több mint hat évtizede van a show-bizniszben, és még most, 85 évesen is teltházas arénák előtt lép fel – azt sugallja: nincs objektív magyarázat a hangjára, az energiájára és a karizmájára... de nem is kell magyarázatokat keresni, csak átélni...

Úgyhogy mi sem tesszük, bár volt némi félelmünk, hogy egy 85 esztendős énekesnek afféle "öreg" hangja lesz, amivel magyar koncerteken szoktunk találkozni, és ilyenkor sosem tudjuk eldönteni, hogy ezt, így, érdemes-e egyáltalán még csinálni... nincs rá jó válaszunk. De Tom Jones akkorát énekelt, hogy a szele elvitte minden kétségünket. Igaz, a színpadot meglehetősen lassú léptekkel hagyta el/közelítette meg, mint pl. nemrég ugyanazen a helyen a 77 esztendős Carlos Santana, és a nyugisabb számokat egy bárszéken ülve énekelte, de ez semmit sem vont le a produkció értékéből.

Nem volt giga show. Persze, ment az osztott ledfalas háttér, de lényegében azt éreztem, amit már nagyon régen: idejött egy legendás előadó, hogy énekeljen nekünk. Mindenféle parádé nélkül. És én nagyon szívesen hallgattam, s velem együtt egy kb. a háromnegyedéig telt stadion, amelynek derékhadát azért az érett korúak alkották, de akadtak ifjabbak is – a sötétben onnan lehetett felismerni őket, hogy ők voltak, akik felpattantak táncolni a nagyon híres és egyben ritmusos számok alatt. (Az Aréna szigora után az MVM Dome lazasága roppant szimpatikus, fel szabad állni, és volt már koncert, amely során a kakasülőről lesétálhatott a kolléga egészen a küzdőtérig fotózni.)

Akadtak lassúbb, blues-osabb darabok is, amikor az ember behúnyt szemmel hallgatta az előadó énekét. Tom Jones karrierjének egyik legkülönlegesebb vonása a zenei sokoldalúság: nem ragadt le egyetlen műfajnál, hanem mindig képes volt alkalmazkodni a kor ízléséhez. Pályafutása során kiemelkedőt alkotott a pop- és beatzenében (It’s Not Unusual), a soulszerű balladákban (Delilah – erről még lesz szó), a rock and roll és rhythm & blues feldolgozásokban, de énekelt country-slágereket, sőt modern produceri együttműködések során kipróbálta magát a dance-pop és a gospel világában is. A 2010-es évek beli albumain (Praise & Blame, Spirit in the Room) megtalálható bluesos, gospelalapú feldolgozásai mutatták meg, hogy 70 fölött is képes hitelesen újat alkotni (ebben a dologban a másik verhetetlen legenda Dolly Parton). Ez a műfaji nyitottság az egyik oka, hogy 60 év után is friss és élő tud maradni a színpadon.

Bár bizonyára sokan várták, hogy a pl. a Delilah az eredeti, jobbra-balra dülöngélős, ballada-tempóban szólaljon meg, Sir Tom képes volt a saját klasszikusát úgy meghekkelni, hogy az spanyolos-gitáros stílusban csendüljön fel, lényegesen pörgősebb tempóban a megszokottnál, s a drámai sorokhoz hozzácsaptak egy lazább, "pöttyös" színpadképet is, aminek talán  – bizonyítékaink nincsenek –  az lehet az oka, hogy az előadót napjainkban sok támadás érte a nők elleni erőszak miatt. Ez a dal volt pl. a walesi rögbiszurkolók himnusza, de 2023-ban a helyi rögbiszövetség betiltotta a stadionokban való éneklését. Az indok az volt, hogy a szöveg – amiben a megcsalt férfi meggyilkol egy nőt – nem egyeztethető össze a modern társadalmi üzenetekkel... Tom Jones sokáig nem kommentálta a kritikákat, de később egy interjúban leszögezte: a dal „drámai fikció, nem bűnös propaganda”, és úgy gondolja, hogy a rajongók éneklése nem erőszakra buzdít, hanem a közösségi élményt erősíti. Mindazonáltal most átszabta a dal ritmikáját és illusztrációját is, hogy elvegye a drámai élét a dolognak.

Végig jókedvűen és kedvesen kommunikált a közönséggel, mintha tényleg egy bárban lennénk, nem pedig egy bazi nagy arénában, így sikerült megteremtenie azt az atmoszférát, amelyben változatos stílusú dalai kivétel nélkül megszólították a közönséget. A Híres Számoknál (Sexbomb, You Can Leave Your Hat On, Kiss) persze fölbuzdult a nép, de jó volt hallgatni a kevésbé ismert dalokat is, amelyeknek egy része pl. feldolgozás, így Tom Jones mellett velünk volt Lou Reed, Leonard Cohen és Bob Dylan is.

Tom Jones és Bob Dylan közt egyébként a hatvanas évek közepén alakult ki szakmai tiszteleten alapuló kapcsolat. Dylan a Delilah és más nagy slágerek kapcsán nyíltan elismerte Jones hangját, sőt 1969-ben egy BBC-interjúban azt mondta:

„A legjobb hang a showbizben Tom Jonesé.”

Ez a bók legendává vált, hiszen Dylan ritkán adott ki magából ekkora elismerést kortárs popénekesek felé...

Abban ugyan már nem vagyunk biztosak, hogy 2025-ben is megállja a helyét ez az állítás, de azt bátran állíthatjuk, hogy egy csodálatos pálya coda-ját hallgathattuk meg egyetlen hiba nélkül szombaton. Ha nagyon akarnánk találni valamit: úgy kétharmad koncertig a hangosítás hagyott némi kívánnivalót maga után, de utána vagy megszoktuk, vagy finomhangoltak a visszhangon.

Mivel a legenda maga is megtette, mi is megköszönjük a zenekarnak a közreműködést, igaz, csak backstage fotók és egyéb források között turkálhatunk, mert a promóter sosem közli a nevüket, nem is értjük, miért – nélkülük hogy a fenében lenne koncert?

Szóval, köszi:

Gary Wallis – dobok és ütőhangszerek (Wallis legendás dobos és zenei vezető, akivelTom több mint két évtizede dolgozik együtt),

Rick Krive – ütőhangszerek,

Scott McKeon – gitár,

Dave Bronze – basszusgitár,

Matt White – billentyűs hangszer, zongora/szintetizátor!

Örülök, hogy – bár ez egy módosult terv volt, eredetileg nem én mentem volna  erre a koncertre – mindezt átélhettem. Akár a változatlan klasszikusokat, akár a frissített hangszereléset nézzük, az érzés, a hangulat, a közösség megvolt – ez az, amit egy jó turné nyújt élőben, személyesen, s hogy Tom Jones volt a főszereplő, az egy hatalmas hab a tortán.

Ugye, milyen jó volt együtt elénekelni a ráadásban a Green, Green Grass of Home-ot? :) ♥

A koncerten elhangzott dalok listája.

Ha a pályájáról szeretnétek többet tudni, a koncert beharangozójában találtok infót.