Kezdjük ott, hogy a koncert vasárnap volt, mely napnak reggelén még a kocsiból másztunk elő a Vénégy fesztivál (még jövök ezzel a beszámolóval is) nagymarosi parkolójában, egy többé-kevésbé kényelmesen töltött éjszaka után. Nem mondhatnám, hogy frissek voltunk, de ezen még túl lehet lendülni, viszont a Müpa Bartók Béláról elnevezett nagytermében ücsörögve komoly félelmeim támadtak, hogy túl sokat álltam a fesziválsátorban a hangfalak mellett, és totálisan elkalibrálódott a hallásom.

Ugyanis olyan dolog történt, ami több mint 15 éves, tudósítás céljával történő koncertlátogatásaim során ezen a helyen soha: iszonyú volt a hangosítás. A pasimat nem kérdezhettem meg, hogy most mi van, rosszul hallok-e, mert róla már korábban kiderült, hogy tényleg túl közel állt a hangszórókhoz, így nézegettem körbe, hogy rajtam kívül van-e még valakinek hasonló élménye, de egészen a HVG cikkének engem igazoló mondatáig bizonytalanságban maradtam.

Márpedig, ha egy koncert szarul szól, attól nekem összerándul minden idegszálam, és igen nehezen engedem el magam, mert szégyellem is magam meg pipa is vagyok, plusz amikor mindez külföldi fellépőnél történik meg, iszonyúan sajnálom az elszalasztott lehetőséget is. Pedig a zenekar mindent megtett. És a szó, zenekar, ebben az esetben igen keveset mond el a fellépőkről.

Az Africa Express néven világszerte ismertté vált zenei kezdeményezés 2006-ban indult Maliban, ahol a helyi sztárokat (többek között Toumani Diabatét, Bassekou Kouyatét, valamint az Amadou & Mariamot) kapcsolta össze olyan vendégelőadókkal, mint például Martha Wainwright, Fatboy Slim és a társalapító Damon Albarn (Gorillaz, Blur). A világszerte ismertté vált kollektívához korábban olyan ikonok is csatlakoztak, mint Paul McCartney, Björk vagy Paul Weller. A projekt mára globális jelenséggé nőtte ki magát, ugyanakkor még mindig képes meglepetéseket okozni: minden koncertjük egyedi, tele varázslatos, spontán pillanatokkal, zenei összjátékokkal és újszerű megoldásokkal. 

Ez szó szerint így volt Budapesten is, kivételesen a beharangozó sorai és a valóság tökéletesen fedték egymást.

Zeneileg (hiphop, tradicionális afrikai és dél-amerikai dalok, "balkán" fúvósok, tuareg blues, rap stb.), származásilag és megjelenésükben is színes emberek rajzottak a színpadon – megszámlálhatatlan mennyiségben, de ha valaki szeretné név szerint is megismerni őket, ide kattintson, de tartok tőle, hogy a Müpa felsorolása sem teljes, mert nagyjából kábé ötvenen voltak. (Hogy az istenbe' lehet ekkora csapatot utaztatni???)

Már az első számnál felszólították a közönséget, hogy álljanak fel nyugodtan és táncoljanak – és ezen triggerelésüknél mindvégig kitartottak.

Csakhogy a nézőtér nehezen adta meg magát. Számtalanszor megfigyeltem, hogy amikor egy aktuális fellépő más országban rögzített koncertvideóit nézem, egészen más közönséget látok, pedig az előadó vagy a banda nagyjából ugyanazt játssza. Mi valahogy nehezen lépünk ki a komfortzónánkból. Plusz a Müpa nagyterme és a nézőtere – szemben a gigantikus orgonával – olyan keret, amelynek a határait nehéz figyelmen kívül hagyni, mintha a zene templomában lennénk, ahol nem karót nyelve ülni egyenesen bűn.

A kiskosztümbe öltöztetett nézőtéri felügyelő például hosszas közelharcot folytatott egy fegyelmezetlen úrral, én már rég elengedtem volna a dolgot, de ő mélységes hivatástudattal próbálta jobb belátásra (leülésre) bírni a renitens fazont, aztán jött a segítség, majd a hölgyet áthelyezték máshova posztolni, és onnantól fogva több kosztüm és öltöny vigyázta felváltva a rendet. Már ameddig lehetett. Mindezt bazira nem vettem volna észre, ha elsodor magával a zene, csak hát a zene annyira tré módon szólt, hogy maradt kapacitásom arra, hogy mindent megfigyeljek. Olyat is, amit jobbára nem szerettem volna.

A zenekar oszlopos tagja – több dalban is énekelt – volt Luisa Almaguer mexikói transz énekesnő (itt többet tudhatsz meg róla). Képzeljetek el egy vékony testalkatú, átlátszó, fekete csipkeruhába öltözött, hosszú, barna hajú énekesnőt. Légies jelenség. És noha a felkonfban kiemelték, hogy a mexikói transzközösség jeles tagja, amikor megszólalt, egy pillanatig dermedten ültem, mert a fülem és a szemem elveszítette a kapcsolatot: irdatlan mély basszus tört elő abból a törékeny testből.

És akkor többen felálltak, és elhagyták a termet.

Köztük a mögöttünk ülő, elképesztő mísz család is, akik a kezdésig egymást gyepálták, természetesen csak szóban, de azt sem volt kellemes hallgatni. Nos, ennek a tahó csapatnak sok volt a transz énekesnő és a női ruhába bújt, cuki mexikói pasi. Iszonyúan szégyelltem magam, és onnantól fogva igyekeztem meg-meglebbenteni a levegőben a testhűtési céllal magammal hozott jó nagy, szivárványos legyezőmet. Pedig azt hittem, a demonstrációnak már rég vége. (Megfordult a fejemben az is, hogy talán Moonchild Sanelly twerkelése verte ki egyeseknél a biztosítékot...)

Talán ez volt az a pillanat számomra, amikor elhatároztam, hogy – pocsék hangzás ide vagy oda – hagyom magam sodortatni, és minden energiámmal igyekeztem lebontani a hely és a helyzet adta korlátokat. Talán többen is így voltak ezzel, mert számról számra egyre többen ugrottak fel a helyükről, volt, aki komplett koreográfiát táncolt, s akadt, aki csak topogott – de egyszerűen nem lehetett már azt a lendületet, azt az akarást, azt a zenei ajándékot kuksolva elfogadni, amit az afrikai zenevonat tagjai kiszórtak a lábaink elé.

A nehezen oldódó úri közönség aztán a végén a színpadon táncolt, ölelgetve a zenészeket, de annyira, hogy a színpadmesternek és a kosztümösöknek kellett leterelni őket a pódiumról.

Több tanulsággal is szolgált ez az este. Az egyik az, hogy még a legnagyobbak is hibázhatnak, és a hangosításban most a Müpa óriásit bakizott. A másik az, hogy talán szerencsés lenne megismerni a produkciót, mielőtt a világot jelentő deszkákra lépnek az előadók, és akkor kevésbé lesznek feszkósak a nézőtéri ültetők, mert ez a vasárnap este tuti nem volt a kedvenc munkanapjuk. Talán érdemesebb lett volna máshova, kötetlenebb helyre szervezni a koncertet, és akkor a hangulat felforrósodása sem várat ennyit magára. A koncertet idő előtt elhagyókra most nem térek ki újra, de erősen gondolok rájuk.

Mindazonáltal óriási köszönet, hogy megismerhettük az Africa Expresst – a koncert közben a színpad fölött elhelyezett vásznon többféle kisfilm is lepergett, köztük egy olyan, amely konkrétan egy vonaton készült, minden kocsiban a zenekar tagjai foglaltak helyet, volt, aki zenélt, volt, aki a kütyüit bizergálta, más olvasott, de mindenki mosolygott a kamerába, mondtam is a pasimnak, hogy na, erre a szerelvényre bármikor felszállnék –, szóval, bármikor berobognak újra Budapestre, én ott leszek.

Remélem, nem ment el a kedvük tőlünk.

P.S. A kollektíva eddig egy EP-t és öt nagylemezt jelentetett meg, július 11-én, mindössze néhány nappal budapesti fellépésük után pedig érkezik legújabb stúdióalbumuk, az Africa Express presents… Bahidorá.

Köszönjük szépen a Müpának a lehetőséget, és bocsi a tiltott felvétel készítéséért, de a  végén már mindenkinek a kezében telefon volt...addigra elszabadult a zenés pokol :)