
A turné április végén indult Phoenixben, ezután Észak-Amerikában folytatódott, majd átrepültek az öreg kontinensre. A júniusi-júliusi európai szakaszban olyan fesztiválfellépések voltak, mint pl. a milton keynes-i Forever Now Festival (jún. 22.), Budapestről Szerbiába (Belgrád, július 9.) kanyarodott a turnébusz/repülő, ősszel pedig további amerikai állomások jönnek.
Szívünkből kívánjuk, hogy a nyár nagy részében erre az infóra ne legyen szükség: ugyan a Park mindenki számára elérhető házi rendjében is benne van, elmondjuk mi is, hátha nem szoktad böngészni: nem vihetsz be esernyőt. Le kell tenned egy ötszázasért (mármint ezt te fizeted) a ruhatárban, és ha elered, akkor ugyanennyiért vehetsz egy egyszer-kétszer használatos esőkabátot. Igazán hálásak lehetünk az égieknek, hogy kedd este nem volt rá szükség.
Szóval. A viharok és az azt követő esőzések által lehűtött nyári estében a közönség készen állt egy időutazásra, amikor Billy Idol megjelent a Budapest Park színpadán. Bár a naptár 2025-öt mutatott, a színpadkép az MTV aranykorát idézte, azokat az éveket, amikor a platinaszőke frizura, a bőrszerkó és a rebellis attitűd zenetörténelmet írt.
A Park majdnem megtelt, és ez az a mennyiség, amit még jól el lehet viselni – a nagy sikerű, csurig töltött koncertekkel szemben most olyan nem várt közelségbe jutottunk, hogy nem csak a kivetítőn láttuk, mi történik a színpadon. Pedig pont kezdésre érkeztünk, így az előzenekarról (Dope Calypso) lemaradtunk, elnézést. Az USA turné bizonyos állomásain Joan Jett melegítette be a közönséget, hát, ha ide is eljött volna, szerintem jobban szedjük a lábunkat. Még eygszer elnézést.
A közönség meglepően sokszínű volt: tinédzserektől a hatvanasokig minden generáció képviseltette magát. A mellettünk álló fiatalabb csajok – kicsit pimaszul, de jóindulatúan – néha bekiabálták: „Nyomjad, papa!”. Billy, ha egy filmben vagyunk, egy félmosollyal reagált volna, majd azonnal visszavágott volna egy jó karban lévő hetvenest meghazudtoló mozdulattal – "Nézzétek csak, még mindig tudom!" –, de persze mindebből semmi nem jutott el hozzá, az attitűdje azonban valami nagyon hasonló volt.
A koncert a „Still Dancing” című dallal indult – egy új szám a 2025-ös Dream Into It albumról, és szövegében (Még mindig táncolok/De most már nem vagyok egyedül) mintha az 1981-es "Dancing with Myself"-re válaszolna, de utána hamar jöttek a klasszikusok: „Cradle of Love” és „Flesh for Fantasy” (egyik kedvencem) már az első percekben feltüzelte a közönséget. Idol hangja meglepően feszesen tartotta a frontot – korához képest nemcsak fizikailag, hanem karizmában is maradéktalanul hozta a tőle elvárt szintet.Ha nem is a legelején, de a koncert derekán egy csomó frizbit beleszórt a közönségbe, csodálkoztam is, hogy miért nem lendíti meg jobban, hogy hátrébb is jusson belőlük: csak a végén, az egyik júzer kezében szorongatott szuvenírt látva realizálódott bennem, hogy nem frizbik voltak azok, hanem dedikált papírtányérok... :)
A show egyik kiemelkedő pillanata Steve Stevens gitárszólója volt: a hosszú fekete loboncú, kismikelt gitáros nemcsak technikailag brillírozott, de olyan drámai ívet épített fel, amely simán megállná a helyét egy arénakoncerten is (Blue Highway,Top Gun Anthem). És még poénkodásra is jutotta az energiából: belefogott a Stairway to Heaven-be, aztán némi pofavágással cikinek ítélte a dolgot, és dallamot váltott. Jó, nem mindenkinek jött be, a papázó csajok kifejezetten unták, de hát Billynek is kellett némi pihenő... De azért ez az ember nem akárki.
Steve Stevens a '80-as évek óta meghatározó része az Idol-hangzásnak. Nemcsak technikás gitáros, hanem rendkívül sokoldalú zenész is: ő írta a már emlegett Top Gun Grammy-díjas gitártémát, dolgozott Michael Jacksonnal, Vince Neillel és más rocksztárokkal is. Stílusa egyszerre kemény, dallamos és látványos – koncertjein gyakran ad hosszabb szólóbetéteket, amik igazi show-elemek. Immáron ritkuló, de még mindig kócos haja, díszes gitárjai és extravagáns kiállása már önmagában is védjegy.
A koncert hangulatán – látványban és hangban is – sokat emelt a két vokalista: Jessica Childress és Kitten Kuroi, akik nem csupán a háttérben énekelgettek, hanem olykor reflektorfénybe is kerültek Idollal duettezve (triettezve létezik?) – különösen az „Eyes Without a Face” alatt ellensúlyozták a színpadon a férfi energiákat.
A koncert csúcspontjai természetesen az Idol-slágerek voltak: „Rebel Yell”, majd a ráadásban a „Dancing With Myself”, „Hot in the City”, a személyes hangvételű „People I Love”, végül a záró „White Wedding” – amely alatt a Park gyakorlatilag egy emberként énekelt... De az a zenei robbanás, amit az ember egy ‘White Wedding’-től meg a többi Idol-remektől elvár vár, a mostani koncert során elmaradt. Nem a banda hibája – egyszerűen nem szólt elég nagyot. Az ember azt várja, hogy amikor végre élőben hallja ezeket a felsőpolcos örökzöldeket, akkor azok vigyék le a fejét. Kedd este a helyén maradt a fejünk, s ezt leginkább annak tudtuk be, hogy nem szólt elég nagyot – vagyis nem volt elég hangos. Gondoltuk, van itt is valami lakossági hangpara, de az afterparti zenéje meg simán dübörgött bele az éjszakába... Ha hozzáveszed azt, hogy melletted mindig üvöltve társalgott valaki, akkor ez a hangerő kissé kevés volt az átélhetőséghez, de azért igyekeztünk, nagyon. S a közönség is igyekezett visszcsalogatni őket a színpadra, de szinte percre pontosan másfél óra jutott nekünk az idolunkból és zenekarából, nem több.
Viszont Tom Jones után Billy Idol is bebizonyította: a rock and roll nem korhoz kötött, és ez éppúgy érvényes a színpadon állókra, mint a küzdőtéren bokázókra.
It's a Nice Day to...Tour Again
Ez egy elég hülye filmcím...