Joggal merülhet fel benned a kérdés: vajon mit nem írt még meg közvetlenül a koncert után az a néhány éjjeli bagoly, akiket nem zavart a másnapi korán kelés, és mit nem tálalt még a bulvármédia azóta megszámlálhatatlan változatban – részint a korai beszámolókból összeollózva?

Hadd találjam ki: most azt várod, hogy áradozok majd egy (több) sort JLO színpadon viselt – a képzeletnek nem sokat hagyó – ruhakölteményiről, vagy jó katonaként csatlakozom tökéletes társadalmunk károgó masszájához és sopánkodom egy sort ugyanezen, meg azon, hogy mennyire voltak/nem voltak a korához illőek a művésznő táncmozdulatai... Netán arra számítasz, hogy felvázolok pár ezer karakterben egy közel harminc éves életpályát, pellengérre állítom Jennyt néhány „megbocsáthatatlan” hibájáért, elemzem az énekesnőként, színésznőként, táncosként, divattervezőként, producerként végzett munkásságát – illetve azt a másik egymillió dolgot, amihez ennek a nőnek a karrierje során köze volt –, majd desszertként lefojtom az egészet némi zsörtölődéssel a jegyárat illetően...

Csalódást kell okozzak, semmi ilyen nem fog történni.

Megfelelő keresőszó beütése után a böngésző találati listáján minden ezekre vonatkozó információt megtalálsz. Az én narratívám más: nem vagyok több, mint egy abból a tízezer emberből, akik ott voltak az MVM Dome nézőterén vasárnap, jelen írásom pedig nem ad mást, csakis olyasfajta szavakká formált vegytiszta fogyasztói élményt, amit egy húszas évei elején járó nő két órában megtapasztalhat.

Íme, az én megélésem, benne olyan – talán egy fokkal kevésbé elcsépelt – aspektusokkal, értelmezési rétegekkel, amikről úgy érzem nem, vagy nem eleget beszélünk.

Hiszek abban, hogy ez a kulturális esemény sosem akkor kezdődik, amikor kihunynak a fények, hanem annál jóval előbb: a műsorhoz fűződő viszonyrendszerünk nagyban függ a fellépővel szerzett korábbi tapasztalatainktól és a ráhangolódás izgalmától. Kezdjük az utóbbival: a felkészülésem egészen jól indult a bevált módszerrel – miszerint az adott koncert előtt két héttel elindítom és orrvérzésig hallgatom az ominózus előadó (esetünkben Lopez) dalait a Spotify-on –, ám hamar mélyrepülésbe kezdett. A 18:00-ra kiírt kapunyitás előtt pontosan két órával, frissen mosott hajjal, köntösben álltam a szekrényem előtt teljesen leblokkolva – hölgyeim, ide most képzeljétek el AZT az együttérző, jelentőségteljes pillantást – mondván, nincs egy rongyom, amit felvegyek... Az alkalomhoz illő öltözetet sokan túlértékelik, de szerintem igenis hozzátesz mind az egyéni, mind a kollektív tapasztalás minőségéhez. Rock vagy metál koncertre bőrdzsekit és bakancsot, operába estélyit, techno buliba napszemüveget, irodalmi estre garbót, táncházba kopogós cipőt húz az ember; ennélfogva tiszteleg műfaj és az akörül kialakult szubkultúra előtt, azonosul az előadóval, illetve integrálódik a nézők közé – hiszen senki nem szereti kívülállónak érezni magát sehol, igaz? Nos, ez mind szép és jó, csakhogy nekem fogalmam sem volt róla, miben illik JLO színe elé járulni.

Végső elkeseredésemben – mély intellektusomról tanúbizonyságot téve – az abszolút realisztikus s a legkevésbé sem toxikus barátomhoz, a social médiához fordultam koncertfelvételek után kutatva, mondván, az énekesnő fellépőruhái adhatnak némi inspirációt. Így történt, hogy előkerült a „szilveszter” feliratú ruhás zsákból egy sötétzöld, flitteres rojtokkal díszített felső – ami pont annyira csillogott, hogy fényes nappal még el tudtam vegyülni az 1-es villamos utasai között –, és kihasználva a privilégiumot, hogy kivételesen nem a küzdőtéren taposok az életemért, egy magas talpú szandál. Volt bennem egy hajszálnyi félsz arra vonatkozóan, hogy bő szabású farmerek és sportcipők forgataga fogad majd az arénához érve, amik között egy idétlen diszkógömbként fogok virítani, de azt kell mondjam, nagyon kellemeset csalódtam. Tűsarkúkban, csillogó ruhákban lépkedő hölgyek – alkalmi sminkekben és belőtt frizurával – karoltak ingekbe, elegáns szabású farmerokba, zakókba bújtatott férfiakba és sétáltak minden irányból a helyszínre, a hőség ellenére is kellemes parfümillattal körbe lengve. Ilyen az, amikor nagy ritkán valami annyira megüti a kollektíva érzékenységi szintjét, hogy materializálódnak a digitális tér filterei és a szívekbe költöző izgatottság ragyogást kölcsönöz a szemekbe. Szépek voltak. Egytől egyig. Jó érzés volt látni, hogy az emberek még igenis tudnak igényesek lenni és adni magukra, mindössze nagyon beszűkült azon dolgok spektruma, amik ezt képesek kiváltani.

A nagyszerű magyar DJ-t, az ország – sőt megkockáztatom, Közép-Kelet-Európa – egyik legjobb lemezlovasát, Regán Lilit illette a szerep, hogy feltüzelje a közönséget, ám sajnos bármennyire végzett jó munkát, a show bő harminc perces csúszása érezhetően leültette a hangulatot.  A rossz nyelvek szerint „főbenjáró bűnért” a katarzis, amikor JLO az ON THE FLOOR kezdő akkordjaira kilépett elénk, minden kellemetlen, várakozással töltött pillanatért kárpótolt. Nem történt egyébiránt semmi kiugróan különleges a színpadon és nem vagyok fanatikus rajongója sem: egyszerűen csak ott volt.

Van abban valami egészen rendkívüli, hogy valaki, aki évtizedekig sokkal inkább egy eszményképként, mintsem élő emberként él a fejedben, hirtelen ott áll előtted, hús-vér valójában. Megannyiszor láttam, hallottam őt – videóklipekben a VIVA műsorában, majd a YouTube-on, filmvásznon, rádióban, divatmagazinokban, hírportálokon, közösségi oldalakon – mégis, mindvégig tökéletesre komponált, magasztos, elérhetetlen ideálnak tűnt, nem valódi személynek.

Július 20-án aztán fiatalokat megszégyenítő fizikummal, arany hajkoronáját dobálva, sugárzó magabiztossággal énekelt és táncolt tőlem pár méterre, s egy csapásra kilépett az elmém síkjából, olyan intenzitással, erővel beleállva a mozdulataiba, mint amilyen keményen viselte vélhetően az elmúlt évtizedek szakmai és magánéleti csapásait is. Manifesztálódott a hollywoodi, sőt az amerikai már-már feledésbe merülő pátosz. Legyünk őszinték, manapság már nem ugyan azt jelenti sztárnak, celebnek, hírességnek – mindenkinek az ízlésére bízom, minek nevezi – lenni, mint 10-20 évvel ezelőtt. Nagyon könnyű 15 perc reflektorfényhez jutni, és elképesztő nehéz elérni, hogy a 16. percben is figyeljen még valaki. A globalizáció soha nem látott tömegeket aktivizál, futószalagon gyártja az „egyszezonos” előadókat, és már nem kell nagy emberek nagy szavaiért, elismeréseiért küzdeni ahhoz, hogy megismerjen a világ. Elég egy kreatívabb, okos telefonnal rögzített TikTok videó, és ha szüksége van rád a társadalomnak, rád fog kattanni (kattintani). Már sokkal kevésbé a szakma, mintsem a befogadói ágensek diktálnak. Érák helyett trendek, érték helyett az inger, csendes alázat helyett a képernyőkön keresztül közvetített, meggondolatlan kinyilatkoztatások diktálnak. Igenis kellenek a Jennifer Lopez-féle karizmatikus állócsillagok. Teatralitás, giccs: az álvalóság megkövetelt, fullasztó megfelelési pressziójához képest, alpesi tiszta oxigénnek hatnak, mert a saját percepcióink mentén azonosulhatunk velük. A korszellem merőben más irányba kormányoz bennünket, de szerencsére még a visszapillantóban feltűnnek a szórakoztatóipar egykori fellegvárának neonfényei…

Június 24-e a valódi, nagybetűs ITS MY BIRTHDAY volt a naptárban, éppen ezért álljunk meg egy kicsit Jenny szinte azonos című zenéjének üzenete mellett: minden nap a születésnapom, avagy minden nap egy alkalom arra, hogy valódinak, erősnek érezzük magunkat, megtaláljuk, ünnepeljük a belső énünket. Szomorú tendencia, hogy egyre kevesebb a valódi, dögös, karizmatikus női előadó, akikre – amíg nem jönnek velünk szembe – nem is gondoljuk, mekkora szükségünk van. A magunk csatáit vívva, számtalan szerepben helyt állva, erősen bírálva, megkérdőjelezve minden döntésünket, nem arra van igényünk, hogy a nap végén egy véleményvezér tökéletesre retusált, statikus fotója csapódjon elénk, emlékeztetve bennünket minden hibánkra. Nem! Az kell, hogy egy középkorú, élete formájában lévő nő megmutassa, hogy igen, így is lehet csinálni: elfogadással, szeretettel, megújulva, a pofonokból építkezve, a saját szabályaink szerint. Filmes példával élve: a HONMOON (K-Pop démonvadászok) is akkor tudott megújulni és elsöpörni minden rosszat, amikor Rumi, Mira és Zoe végre teljes egészében felvállalták az esendőségüket. JLO kisugárzásának szikráiból mindannyiunk szívébe jutott az este végére, hihetetlen, de szemmel látható módon: kihúzottabb vállak, magasabbra emelt állak, szélesebb mosolyok, tovaszállt – a merészebb öltözetek miatt kialakult – aggódás. Mindenkiben ott él egy Jennifer Lopez – vagy legalábbis egy Jenny from the block – , csak gyakran megfeledkezünk róla.

Több helyen visszaköszönt az a kritika a dalok közötti kis monológok kapcsán, hogy Jenny szintjén nagyon könnyű szeretetről, háláról prédikálni. Engedjétek meg, hogy erre két vonatkozásban reagáljak: részint ezek az agyonhasznált, elcsépeltnek ható hívószavak azok, amiket megérteni, magunkévá tenni, alkalmazni, megtartani manapság egyáltalán nem tudunk. Ékes példája ennek az a gyűlöletcunami, ami nemhogy Lopez, de a koncertéjre ellátogató emberek fölé magasodott…. Másik oldalról: sosem tudjuk meg, hogy mit szeretet volna még mondani, mivel már-már kellemetlen szintre emelkedett az a passzivitás a nézőtérről, ami a megszólalásait fogadta. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt tapasztalom, és nem leszek vele népszerű, de kimondom: szégyenteljes, hogy a magyar felső-középosztály – akik megengedhették maguknak a belépőt – mennyire nem beszélnek idegen nyelven (pedig nekem elhihetitek, nem platóni okfejtésekbe kellett bocsátkozni). Konkrétan ellehetetlenedett a kommunikáció, mert néhány kivételtől eltekintve, üresen pislogó szempárok meredtek Jenniferre, amikor mondott vagy kérdezett bármit. Elismerem, arra rászokhatnának a mindenkori szervezők, hogy a dalszövegeket legalább egy kivetítőn jelenítsék meg, előmozdítva a közös éneklést. DE! Elvárjuk, hogy óriási kaliberű, nemzetközi művészek lépjenek fel kis országunkban, megsértődünk, amikor a Nyugatot egy polccal magasabbra teszik, mint bennünket, de könyörgöm: a multikulturalizmus virágzik, a jó magyar ember pedig a már-már világnyelven – angolul – nem képes megbarátkozni az alap kifejezésekkel. Innen is hatalmas ölelést küldök a mellettem ülő, hetvenes éveiben járó gyönyörű hölgynek, aki egy ponton szégyellősen odafordult hozzám, és megkért, fordítsam le neki az elhangzottakat, mert kellemetlen neki, hogy megszólítva érzi magát, mégsem ért egy szót sem. Kölcsönösen kellemes élmény, amikor a közönség tud rezonálni egy fellépővel és nem érződik láthatatlan fal kettejük között.

Visszatérve cikkünk kulcsfigurájára: zárszóként elevenítsünk fel még két emlékezetes momentumot, ami a csillagokig emelte a produkció fényét – mert igen, itt a végén kimondom: remek koncertnek lehettünk szem és fültanúi.

SOK SZÍV, EGY CÉL

Elementáris, másodpercekre kiszámolt koreográfiák, vérprofi táncosok – akiknél külön plusz pontot ér a korbeli és etnikai sokszínűség –, angyali hangú vokalisták és az előadással teljesen együtt létező – nem a háttérbe száműzött – zenekar. Gyönyörűen kitöltötték az öltözési szüneteket, harmonizáltak az énekesnővel és összességében egy szép, gördülékeny, kerek egésszé tették a show-t.

PEZSGŐ LATIN VÉR, LARGA VIDA AL FLAMENCO

Habár JLO mind az öt stációja a maga nemében elbűvölő volt – az érzéki szerelmestől a bronxi kemény csajon át a popsztárig –, az én szívemet különösen megérinttette a spanyol válogatás. A hatalmas térben könnyfakasztó dallamokat síró gitár, a befogadó lényének mélyét lázba hozó dob üteme és a Jennifer ajkait elhagyó, megbabonázó spanyol szavak fenomenális elegyet képeztek.

Még több déli virtust a világnak!

P.S.: Egy kis off-érdekesség a végére

A szervező Green Stage Production, Magyarországi koncertszervező, produkciós iroda csapata  – akiknek ezúton is köszönjük a lehetőséget – minden általuk megrendezett koncert, előadás megvalósításához szükséges energiafelhasználások adataiból kiszámítják az adott események ökológiai lábnyomát (energia-ráfordítását), s ezen számítások eredményeként pedig annyi fát ültetnek hazánk területén, amely ezt a keletkezett ökolábnyomot ellensúlyozni hivatott. Respect!