Justin Timberlake – az EC Rihanna-ja?

A 2025-ös Electric Castle egyik legjobban várt fellépője volt Justin Timberlake, aki első romániai koncertjét adta a fesztivál nyitónapján. A rajongók azonban kiábrándító élményről számoltak be: az énekes több dalt szinte teljesen a közönségre bízott, alig énekelt élőben, és gyakran csak integetett vagy háttérből pózolt. A Can’t Stop the Feeling! közben például végig a közönség énekelt... A koncert késéssel indult, a színpadi jelenlét erőtlennek tűnt – sokan online kritikákban pénzvisszafizetést is követeltek. A nemzetközi sajtó és a közösségi média is erősen bírálta a produkciót, ami több európai helyszínen is (Berlin, Párizs) hasonló visszhangot váltott ki.

Az idei Electric Castle már az első naptól kezdve próbára tette a türelmünket – nemcsak az eső és a sár miatt. Csütörtökön érkeztünk meg Kolozsvárra, de az egyenesen egy felhőszakadásba torkollott, így úgy döntöttünk, várunk egy csendesebb pillanatra, mielőtt nekivágunk Bonchidának. Ez sajnos azzal járt, hogy lemaradtunk Sophie Tukkerről és Justin Timberlake-ről is, akik csütörtök este léptek fel. Bár az alapján, hogy a rajongók milyen csalódottak voltak Justin koncertje után, ez talán nem is volt akkora veszteség.

Hajnalban, amikor végre elindultunk a transzferbusszal és megérkeztünk a fesztivál helyszínére, legalább nem az özönvízben kellett sátrat állítanunk. Mire ágyat vetettünk, már csak az izgalom maradt bennünk:

vajon mit tartogat számunkra a pénteki program?

Legendák a nagyszínpadon

Szerencsére nem kellett csalódnunk. Pénteken már javult az idő, de az igazi felfrissülést nem a napsütés, hanem a két este fellépő világsztár hozta. Róisín Murphy koncertje egyszerre volt divatbemutató, performansz és hipszter diszkóorgia. Murphy annyi réteget épített a dalaiba – és a ruháira is –, hogy szinte minden második számnál új karaktert mutatott. Olyan volt, mint egy punkosan elegáns pop-sámán, aki már nem akarja bizonygatni, hogy mekkora ikon, csak élvezi a státuszt.

A koncert elején távolról hallottuk felcsendülni az Overpowered első taktusait borzasztó hangosítással, ám szerencsére a technikusok hamar kapcsoltak, és mire a színpadhoz értünk, a hangzás már szinte tökéletes lett. Innentől kezdve elkezdhettük élvezni Róisín varázsát. A kivetítőkön vetített szürreális jelenetek, színhasználat, az öltözékei és gesztusai együtt egy Dali és Buñuel közös fekete-fehér álomfilmjét idézték.

Murphy 52 éves – ezt csak a koncert után néztük meg. Közben csak azt láttuk, hogy a színpadon egy olyan elementáris erővel mozgó előadó áll, aki harmincasokat megszégyenítő energiával és játékossággal hergeli a közönséget. Az eleganciája, mozdulatai, a szeme – mind arról árulkodtak, hogy ő nem múltidő, hanem a jelen és a jövő. A setlist precízen építkezett: Overpowered, Let Me Know, Simulation – de valójában nem dalokat hallgattunk, hanem egy önálló performansz részesei lettünk. A koncert végére Murphy olyan magasra tette a lécet, hogy abban a pillanatban el sem tudtuk képzelni, hogy azt bárki is megugorhatja.

Aztán jött Josh Homme, aki megrázta magát, és egy olyan őszinte, húzós rockshow-t tett le, amire egyszerűen nem lehetett nem mozdulni. 45 perc átállás után visszaérve már pörgött a ...Like Clockwork album, a Smooth Sailing és az If I Had a Tail megrezegtette a közönséget. Aztán beindult a gépezet: a QOTSA időrendben visszafelé haladt az albumaival, és ahogy mélyebbre ástak a múltba, egyre vadabb lett a hangulat. A Songs for the Deaf ikonikus No One Knows riffjétől kezdve egyre nagyobb eufória öntötte el a teret.

Josh Homme, aki szintén 52 éves, egy másik típusú színpadi jelenlétet képvisel: sármjával, lazaságával, hangjával és pimasz félmosolyaival pontosan tudja, mikor mit kell mondani és játszani. A Make It Wit Chu alatt a nők és férfiak külön énekeltek, majd Homme egy közös refrénnel kovácsolta össze a tömeget. Kis leültetés után jött az I Sat by the Ocean, a Little Sister, majd zárásként a Go With the Flow, amely mindenkit letarolt. (Megjegyeznénk, hogy álltólag Bonchidán kirúgtak a hámból, azért volt fura – üveges? – Josh tekintete az utána következő budapesti koncerten az első percekben... aszerk. :) )

Az Electric Castle ezen az estén megmutatta, hogy a műfajokon túl létezik egy másik dimenzió is: az igazi előadók világa, akiknek nem számít a kor, a trend vagy az algoritmus – csak az, hogy ott vannak, és mindent beleadnak.

Sáros cipők és döcögős beléptetés

A koncertélményen túl nem mehetünk el szó nélkül a fesztivál néhány logisztikai kihívása mellett sem. Az eső okozta nehézségek idén is próbára tették a látogatókat, bár a transzfer meglepően jól működött: gyors, szervezett és megbízható volt még a legnagyobb csúcsidőkben is. A beengedés viszont több ponton is komoly inkompetenciát tükrözött: a sajtós akkreditációkat például kellemetlenül kezelték, a beléptetésnél tapasztalt átvizsgálás pedig már túlmutatott a biztonságon – szinte feleslegesen vonták meg a határokat.

Ezzel szemben a kemping területén dolgozó személyzet segítőkészsége és rugalmassága hatalmas kontrasztot jelentett, ahogy maga a kemping is tiszta, rendezett és meglepően kényelmes volt. Ugyanakkor a nappali programok erőtlensége fájó hiányt hagyott: a line-up főként az esti idősávokra koncentrált, és kevés valóban izgalmas, közönséget megmozgató program született napközben – ami főleg az esőmentes órákban tűnt fel igazán.

Napfény, western és széteső elektronikák

A szombati nap egyik legkellemesebb meglepetése a Cari Cari fellépése volt (ők offolták a nagymarosi Vénégy fesztiválos fellépésüket): a délutáni napsütésben le lehetett ülni, kényelmesen figyelni az osztrák duót, akik fokozatosan vonták be a közönséget. A koncert elején még sokan csak pihentek vagy iszogattak a fűben, de mire Alexander Köck gitárszólói igazán beindultak, már mindenki táncolt. Köck láthatóan élvezte minden pillanatát, teljesen elemében volt, míg partnere, Stephanie Widmer inkább csak rutinból, kissé kimérten hozta a műsort a cowboykalapja alól. A koncert így is szerethető maradt: kicsit western, kicsit pszichedelikus, kicsit rock – de főleg őszinte.

Este a Brutalismus 3000 brutális mennyiségű közönséget vonzott a színpadhoz, és bár zeneileg sokszor a „stílus nélküli stílus” határán táncoltak, a színpadra vitt energia és lendület kétségtelenül működött. Az emberek nem csak táncoltak: szinte tomboltak.

Az igazi ellentét viszont csak ezután jött, amikor fellépett a Justice – a duó, akik egykor a gyerekkorunk legmenőbb elektronikus hangzását adták. Az este első felében még felrobbantották a teret a klasszikusokkal, de ahogy haladtunk előre, valami megváltozott. Az önünneplés, a színpadon való szereplés pózokká, sőt modorossá vált: az utolsó számokra már a pult mögött sem maradtak, inkább a színpad széléről integettek, mintha egy szépségverseny fináléjában lennének. Míg Josh Homme laza cigisétája a közönség között szinte ikonikus pillanat volt, addig a Justice mozdulatai inkább kínosan hatottak – a rocksztárság és a feltűnési viszketegség közti különbség fájóan érezhető volt.

A rominimál zárt térbe szorult

A rominimál a román minimal techno beceneve – egy olyan elektronikus zenei irányzat, amely a 2000-es évek elején indult Romániából, és mára világszerte ismert underground stílussá vált. Lassabb tempó, hipnotikus groove-ok, letisztult, repetitív hangzás és hosszú, gyakran vinyl-only DJ-szettek jellemzik. A rominimál színtere leginkább a Sunwaves fesztivál köré épült, de egyre több európai fesztiválon is felbukkan, egyfajta ellensúlyként a harsányabb elektronikus műfajokkal szemben.

Az Electric Castle mindig is teret adott a rominimálnak, bár a tálalás idén némileg más lett. Először fordult elő, hogy az előadók nem egy klasszikus, open air Sunwaves-típusú színpadon játszottak, hanem a Stables nevű zárt térben kaptak helyet. A koncepció ígéretesnek tűnt, ám sajnos nem volt szerencsénk a programmal: Dan Andrei például késett, Prichindel kezdésének idején még takarítottak, Priku pedig pont akkor játszott, amikor a legnagyobb headlinerek a főszínpadon pörögtek. Mindez némileg háttérbe szorította azt az irányzatot, amelynek atmoszférikus mélységei és hipnotikus ritmusai igazán jól tudtak volna működni. Az Instagramon keringő videók alapján viszont egyértelmű: a zenék minőségére nem lehetett panasz, igazi, mély rominimált kaptunk – pont olyat, amire az Electric Castle közönségének egyensúlyteremtésként a legnagyobb szüksége volt.

Mindent beleszámítva...

... a 2025-ös Electric Castle nem volt tökéletes, de pont ettől volt igazán emlékezetes.

Az eső és a technikai fennakadások ellenére sikerült összehozni egy olyan line-upot, amelyben legendák és új kedvencek egyaránt helyet kaptak. A fesztivál még mindig az egyik legerősebb atmoszférával bír a térségben: a kastély, a táj, a közönség és az előadók együtt teremtik meg azt a különös, szinte szürreális hangulatot, amit máshol egyszerűen nem lehet reprodukálni.

Róisín Murphy és a Queens of the Stone Age koncertjei nemcsak kiemelkedtek a hétvége programjából, hanem azt is megmutatták, mit jelent igazán jelen lenni a színpadon. És bár nem minden élmény volt hibátlan, az Electric Castle idén is megadta azt az érzést, amiért érdemes sáros cipőt, vizes hálózsákot és néha elveszett időérzéket vállalni: a totális zenei kikapcsolódást.

Az idei fesztivál öt napja alatt 289 ezer ember érdeklődését sikerült felkelteni, és a jegyértékesítés a 2026-os EC-re már el is kezdődött. Kíváncsian várjuk a fejleményeket: vajon milyen hatással lesz a román fesztiválpiacra a frissen bejelentett kulturális belépőjegyek áfaemelése*? S vajon sikerül-e tovább növelni a látogatók számát?

 

* Romániában 2025 júliusától a kulturális események belépőjegyeinek áfája 5%-ról 19%-ra emelkedett, ami komoly hatással lehet a jövőben a fesztiváljegyek árazására. Magyarországon a fesztivál- és koncertjegyek áfa-szabályozása úgy néz ki, hogy a normál áfakulcs 27% – ez vonatkozik a legtöbb termékre és szolgáltatásra. Ugyanakkor a nyitott, szabadtéri zenei eseményekre (például fesztiválok, koncertek) vonatkozó belépőjegyek 18%-os kedvezményes áfakulccsal rendelkeznek, amennyiben az esemény jellege megfelel az előírásoknak.