Számomra hagyománnyá vált, hogy karácsony és szilveszter között besétálok a papír-írószer boltba, és a Z generációs attitűdöket meghazudtolva gondosan kiválasztom a következő, színes, fényes borítójú, papíralapú naptáramat. Ez az én kis ablakom a digitális univerzum börtönéből. Hazaérve, egy bögre forralt bor társaságában, puha takaróba burkolódzva sorra veszem a mögöttem álló időszak eseményeit, majd filctollakkal feljegyzem a következő év legfontosabb dátumait. A vizsgaidőszakok és születésnapok mellé rendszerint bekerül a Sziget Fesztivál is – hiszen nem telhet el nyár Óbuda „kulturális olvasztótégelye” nélkül.

A rendezvény minden augusztusban lázba hozza a könnyűzene magyar – sőt, európai – rajongóit, mintha cintányérszó emlékeztetne: már csak egy hónap van hátra a nyárból. Számomra régóta nem kérdés, hogy végigsétálok az ikonikus K hídon – virtuális pacsi mindenkinek, aki nem bírja ki, hogy ne húzza végig a kezét az új szalagokon. Ami viszont minden évben kihívás: mikorra szóljon a színes karszalag? A szervezők idén sem könnyítették meg a döntést: Charli XCX, Don Diablo, Shawn Mendes, Anyma és Chappell Roan minden napra hoztak volna egy nagy esti show-t. Csakhogy a valódi fesztiválélmény jóval túlmutat egy 1,5-2 órás koncerten: katarzis csak akkor születik, ha ki merünk lépni a komfortzónából, elveszünk a kollektív áramlásban, és hagyjuk, hogy a dallamokkal együtt sodorjanak bennünket.

Ami engem illet, idén valódi mesterhármast kaptam az eseménytől, ami egy szőke alt-pop királylányban, egy frenetikus energiákat katalizáló csúcsragadozóban és egy sört szürcsölő, Dallas Cowboys mezes – történetesen korunk előadóinak legnagyobbjai közé tartozó – manusban materializálódott. Tarts velem, kedves olvasó, mert elmesélem, hogyan dobbantotta meg a lemenő nap aranyló fényében a szívünket a LaRosa testvérpár, miként gyúrt tökéletes koprodukcióvá a színpadon Rilés olyan elemeket, mint a futópad, a villogó szemű állati koponya és a nindzsacsapat, továbbá merre billent nálam Post Malone a „Hype or Bust?” mérleghintán. Avagy: mutatom, milyen volt a 31. Sziget vasárnapja.

A kijutást idén autóval oldottuk meg: egy átbulizott este utáni hétfőnél csak az agglomerációból való éjszakai hazajutás rémisztőbb. Pro tipp (csak köztünk): a kaszásdűlői lakótelep szűk utcáin hétvégén még találni ingyenes parkolót, ami épp elég közel van a bejárathoz. Csak a lakók rosszalló pillantásait kell elviselni, hiszen egyike vagy annak a több mint százezer embernek, aki egy hétre elintézi a környékbéliek csendes éjszakáit. A Mozaik utcába belibbenve aztán feltűnnek a „mieink”, és már sodródunk is a Végső állomásra hajazó hídon – hálát rebegve, hogy idén sem pottyantunk a Dunába. Mögöttem egy velem egykorú srác ekkor foglalta össze mindenki közös tapasztalatát: „meleg van.” Ha a tüdőt égető levegőt, a perzselő napot és az izzadsággal kevert porréteget melegnek lehet nevezni, igaza volt.

A jegyellenőrzésnél bibliai jelenet fogadott: egy locsolótömlővel sétáló szervező finom vízpárával borított be minket, így valósággal megújulva léptünk be a fesztivál területére. Még szalonképesen pózoltunk egy félórát a „tökéletes itt jártunk” fotóért, aztán már semmi nem állhatott a felfedezés útjába.

A bulis hangolódást a LIPTON CLUB DJ-szettjeivel kezdtük, majd a nagy ugrálás után beújítottunk egy limonádét, és egy regeneráló sétát követően valamikor öt óra tájékán közelítettük meg – a zászlókkal szegélyezett fő csapáson át – a nagyszínpadot, ahol még pont elcsíptük a 2024-ben közel három billió streamet jegyző holland FRENNA & THE GANG koncertjét. Őket váltotta a Sziget egyik legfiatalabb fellépője, a TikTok révén, I’M YOURS című kislemezével világhírűvé vált Isabel LaRosa. Az alt-, dark- és elektropop műfajaiban mozgó kubai-amerikai énekesnő ékes példája annak, hogy miként ért révbe a Billie Eilish-sel elindult paradigmaváltás, és váltak – a bő pulóverek, illetve farmerok bábjában – önbizalomhiányos tinédzser hernyókból füstös szárnyú pillangókká a késői Z és a korai alfa generáció hölgyei. A 2020-as évek közepére a művészetben – és a darkromance műfajon keresztül az irodalomban is – kivált egy melankolikusabb, mélyebb, feszültségekkel telibb, introspektív érzésvilág, kifejezésmód, átszőve egy nyersebb, erőteljesebb, magabiztosabb femininitással, ami így elsőre talán disszonánsan hathat, de valójában nagyon is jól működik.

Változtak az előadók, az üzenetek és a tömegkommunikáció is: a közösségi oldalak rövid videók alkotta hírfolyamai már azelőtt százezres-milliós rajongótábort tudnak toborozni új daloknak, arcoknak, irányzatoknak, hogy azok akár egyszer is teljes valójukban megmutatkoznának: szimplán elég egy jó refrén vagy kliprészlet, és máris vírusként terjed az ige. Megvannak azonban a maga rizikói annak, ha valaki tankönyvekből tanult stratégiával indul csatába, avagy éppen olyan könnyű egy tudatosan felépített, digitális identitás mögé bújva, statisztikákat pörgetve ülni a „felkapottak trónján”, mint amilyen egyszerű leesni róla, amikor az illetőnek élőben kell bizonyítania.

Isabel LaRosa 2021-ben, mindössze tizenhét évesen adta ki első kislemezét, a 16 CANDLES-t, amit azóta még tizenöt követett. 2022-ben leszerződött az RCA Records csapatával, s még abban az évben megjelent első középlemeze, az I’M WATCHING YOU. Ez meghozta számára a kolosszális áttörést, és pár hónap leforgása alatt világszerte ünnepelt sztárrá avanzsált. Diszkográfiájának eddigi legnagyobb dobása a nyár folyamán nyilvánosságra hozott RAVEN album, rajta a 43 millió YouTube-megtekintésnél járó FAVORITE-tel, illetve a szintén alig pár hetes MY GIRL, amiben először vállalta nyíltan a szexualitását, ezzel sok kortársának erőt adva a másság elfogadásával vívott harchoz. És ez még nem minden, ami belefért az elmúlt négy évébe! Három dalt írt Ari Abdulnak a FALLEN ANGEL-re – a két lány közötti kapcsolódást az a vasárnap elhangzó BABYDOLL is mutatja, amiben eredetileg LaRosa csak társszerzőként vett részt –, nyitófellépője volt Nessa Barrett YOUNG FOREVER turnéjának, továbbá a videoklipjeinek nagy részét is maga tervezte, rendezte. Alkotótársa a feltörekvő producerként, előadóként tevékenykedő fivére, Thomas LaRosa, aki gitárjátékával támogatja estéről estére testvérét a színpadon.

Mindezek alapján a Sziget szervezői méltónak találták Isabelt a nagyszínpadra: rutintalanságát azonban a több mint ezer négyzetméter alapterületű óriás kérlelhetetlenül felszínre hozta, de pont ezzel vált szimpatikussá, emberivé. A merész mozdulatokba olykor bizonytalanság költözött, míg a tükör előtt begyakorolt, bánatos, ábrándos szemeket meresztő mimika alól ki-kijöttek a zavart, hitetlenkedő mosolyok és a hálakönnyek. Ezzel a pár kedves ügyetlenkedéssel pedig ki is merítettük a panaszbödönt: kristálytisztán csengett a hangja, a kánikula ellenére kirobbantó energiával táncolt, és nagyon közvetlenül kontaktált a közönséggel – egy síró rajongót például még egy hatalmas ölelésben is részesített, vigasztalás gyanánt. Gótikus romantikában ringatózva figyeltük a gyöngyházszínű selyembe bújtatott lányt, aki a háttérben hol a videoklipeket, hol a szövegeket mutató vetítés és a formáció másik két tagjával (itt említsük meg a dobos, Rhys Hastings nevét) alkotott harmónia által megteremtette a nagybetűs pillanatot. Kíváncsian várom, merre kanyarodik az énekesnő pályája, de ha olyan alázattal fordul továbbra is a hallgatósága felé, mint azt a hétvégén tette, fényes jövő állhat előtte.

Ahogy a meteorológiai viszonyok elviselhetőbbek lettek, úgy kezdett sűrűsödni a tömeg, ezért gyorsan elmentünk feltankolni hideg üdítőből, sőt még egy kis harapnivalót is szereztünk. Az árak mindig kardinális kérdésként szoktak felmerülni a fesztivál kapcsán, és habár tény, nem olcsó program a bódéknál jól lakni, cserébe szemétmentes környezetben, változatos kínálatból, gyors kiszolgálással, elfogadható minőségű ételekkel lehet pótolni az elhasznált energiát.

Hétkor visszaálltunk a Nagyszínpad elé, hogy meghallgassuk Rilés Kacimit. Röviden a véleményem:

TE. JÓ. ÉG.

De kezdjük az elején.

Míg Isabelt a social oldalaknak köszönhetően tudtam beazonosítani, a francia-algériai srác egy fokkal közelebb állt már hozzám. 2019 őszén Prágában egy söröző teraszán ültünk egy nagyobb társasággal, random mutogattunk egymásnak dalokat, és előkerült az WELCOME TO THE JUNGLE. Emlékszem, valamiért akkor nagyon megragadott, így felkerült a „mindenes” Spotify-listámra, ahonnan soha nem volt szívem levenni, mert valahányszor az algoritmus felhozta, konstatáltam, hogy még mindig jó. Nem lettem rajongó, nem követtem sokáig szinte egyáltalán a munkásságát, csak annyit tudtam róla, hogy ő a fura arc, aki a „RILÈSUNDAYZ” projekttel 2016-ban egy évig minden vasárnap kiadott egy új számot – amiből mostanáig egyedül a SHOULD I maradt meg nekem.

Aztán valahogy az elmúlt hónapokban egyre többször jött velem szembe: visszatérőként jelentették be 2024 decemberében az első Sziget-nevek között; februárban megcsinálta az elképesztő 24 órás SURVIVAL RUN-t, majd amikor kupaktanácsot ültünk nyár elején a programfüzet felett, hogy-hogy nem, ott volt az esélyes napok művészei között. Szóval ezzel a kis előélettel vártam vasárnap az agyam „rapper” szobájába ültetett Rilést … aztán leesett az állam. Egy komplett nindzsacsapat társaságában felvágtatott egy farmer szerkóba bújtatott, fekete sörényes oroszlán, vámpírfogakkal a szájában, és olyan kompakt, minőségi élményt nyújtott, amit sokáig nem fogok elfelejteni. Feszes, minden ízében kidolgozott összművészeti bemutatónak lehettünk tanúi: itt ugyanis volt minden, ami fül és szem ingere – zene, tánc, színház, hangszerek, jelmezek, perzselő refrének és érzelmektől elnehezülő verzék.

Hatalmas dicséret illeti az élőképért felelős operatőröket, vágókat, akik részemről eddig soha nem látott, egybefüggő videoklipre hajazó, a hatalmas ledfalakra kivetített vizuállal kényeztettek bennünket. Nem vehetjük el ugyanakkor a tánckartól és magától a főszereplőtől sem, hogy valószínűsíthetően hosszú órák, napok, hetek gyakorlása árán másodpercre pontosan kidolgozták, mikor milyen arckifejezést vagy mozdulatot mutassanak az objektív felé – téve ezt olyan eleganciával, könnyedséggel, hogy sokáig teljesen spontánnak hatott.

Lehetett volna sok, ízléstelen, túlzó, de mindennek megvolt a maga helye, és állítom, legalább még kétszer-háromszor meg kellene tapasztalni az egészet ahhoz, hogy egyik ámulatból a másikba esve minden részletet ki tudjunk venni. Rilés nem (az egyszer angolul, máskor spanyolul, harmadszor japánul felcsendülő) dalaival vitette el a műsort! Belesimult a koreográfiákba, magát kísérte először akusztikus, majd elektromos gitáron, a színpadi – gördeszkapályát idéző – emelvény tetején elhelyezett futópadon sprint közben énekelt végig – tökéletesen – egy számot, közben jutott ideje többször átöltözni (előkerült törzsi népviselet, fekete, villogó szemű koponyafejdísszel kiegészített szőrmekabát), és mindeközben volt pár közvetlenebb kedves szava a közönséghez.

Ha egy „kedvenc” pillanatot kellene kiemelnem, talán Rilés egyik rövid, de annál nagyobbat ütő monológját idézném fel, amiben arról beszélt, hogy habár sötétnek, ijesztőnek, túlviláginak tűnhetett egyes számok atmoszférája, mondanivalója, ő és a csapata egyáltalán nem azt akarták ezzel kifejezni, hogy démonként azonosítják magukat. Sokkal inkább arra kívánták ráirányítani a figyelmet, hogy mindenkinek az elméje alábukhat néha, mindenkit gyötörhetnek rossz gondolatok, de azzal, hogy ezeknek az érzéseknek teret adunk és nem elfojtjuk őket, saját magunkat szabadíthatjuk fel. Sármos, vad, állatias, értékteremtő – ő Rilés. 

Végül, de nem utolsósorban következzék a headliner, Post Malone, alias Austin Richard Post, aki érdekességképpen szinte pontosan egyidős az előtte fellépő férfiúval – hasonló életkorban is kerültek a zenei pályára –, s ezzel (meg egy leheletnyi műfaji áthajlással) ki is fújt a közéjük vonható párhuzamok listája. Míg Rilés kétségtelenül nem a mainstream tábort erősíti, Posty szupersztár: a hiphop, a pop, az R&B, a trap és újonnan a country irányzatok szétvart fenegyereke.

Érdekesség, hogy a A LiveRate összesítése alapján Post Malone élő fellépése inkább középszerű – 66%-os pontszámmal. A LiveRate egy amerikai oldal, ami kifejezetten az élő koncerteket értékeli és rangsorolja.Összegyűjti a zenei lapok, újságok és szakportálok koncertkritikáit, és egyféle „metacritic”-szerű összesítést készít róluk. Az egyes előadókhoz tartozó pontszám azt mutatja, hogy kritikusok szerint milyen minőségű az adott előadó élő fellépése (függetlenül a stúdiólemezek sikerétől). A Reddit-felhasználók vegyesen reagáltak a Szigetes koncertre, akadtak csalódott bejegyzések: "a hangja fantasztikus, de mintha nem lett volna elég energia… unalmas volt" , "úgy tűnt, hogy túl sok sör és cigaretta miatt nem volt épp lelkes...". (aszerk.)

Hiába imádom ellenben a HOLLYWOOD’S BLEEDING, az AUSTIN és az F–1 TRILLION albumokat, visszagondolva azt kívánom, bár soha ne láttam volna élőben. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy feltegye a Sziget-hét utolsó előtti napjára a koronát: vagány díszlet, az elsőrangú THE FOOLS FOR YOU együttes (vonósokkal, billentyűsökkel, vokalistákkal, vad gitárszólókkal), pirotechnika és áthangszerelt, slágerlistás dalok … a körítés viszont semmit nem ér, ha az énekes nem rakja bele magát.

Trógernek lenni véleményem szerint 2025-ben nem sikk, márpedig a két számmal kisebb nadrágban kóválygó, söröző, cigarettázó, görnyedt hátú emberről nekem ezek a hívószavak jutottak eszembe. Vékony, de éles a határ a laza vibe és a maníros, semmitmondó kiállás között. Az első alkalommal még jót derültem rajta, amikor az előttem álló skót lány humorosan megjegyezte, hogy ez a kicsit pocakos, szőrös, metálfogú csávó valamit jól csinálhat, ha ennyien kíváncsiak rá.

Kiemelném, nem vagyok álszent: én is ott álltam, kíváncsi voltam és reménykedtem, de ami harminc percig még derültséget okozott, az újabb fél óráig már erőltetettnek és a Sziget égisze alatt felettébb kulturálatlannak hatott. Persze lehet mondani, hogy ez az imidzse része, egy karakter, egy geg… az tény mindazonáltal, hogy az én szubjektív megítélésemnek túl sok volt.

Ettől függetlenül a SUNFLOWER, a CIRCLES, a ROCKSTAR és a PSYCHO továbbra is remekmű a szememben, és őszintén remélem, hogy egyszer, valahol lesz lehetőségem ténylegesen látni azt a Postyt, akiért annyian odavannak.