Mielőtt rátérnék a konkrét tapasztalataimra és az idei számokra, amelyek egy egészen optimista jövőt vázolnak fel, tegyünk egy kitérőt. Egy kedves ismerősöm azt írta a fotója alá kommentben, hogy ez volt az utolsó Szigete. Mert hogy ez minden, csak nem a szabadság szigete – és ezen elgondolkodtam.

Mégis, kinek a Szigete?

A Sziget Fesztivál ma a brit-amerikai hátterű Superstruct Entertainment kezében van, amelyet 2024-ben vásárolt fel a globális befektetési óriás, a KKR. Elsőre talán meglepő, hogy egy magántőkealap éppen most fektet be fesztiválokba, amikor az iparág komoly kihívásokkal néz szembe, de üzleti szempontból logikus döntés. A Sziget a világ egyik legerősebb fesztiválbrandje, hűséges nemzetközi közönséggel, és a Superstruct több mint nyolcvan rendezvényt fog össze Európában, így a kockázat portfólióban oszlik meg (a sikeres fesztiválok betömik a veszteséges bulik keltette lyukakat). A jegyeladásokon túl a szponzorációk, a VIP-szolgáltatások és a márkázott élmények mind komoly bevételi forrást jelentenek, így a fesztivál hosszú távon stabil hozamot ígér. A befektetők pedig arra számítanak, hogy a mostani nehézségek ellenére a fesztiválélmény iránti igény nem csökken, hanem éppen ellenkezőleg: újra és újra megtölti majd a Nagyszínpad előtti rétet. Ez a VOLT és a SOUND történetének – illetve a története végének – fényében igazán örvendetes irány.

Miért szeretik a külföldiek a Szigetet, mert olcsó?

A Sziget nemzetköziségének titka nem pusztán abban rejlik, hogy a belépők és a budapesti megélhetés sokáig olcsóbb volt, mint más európai fesztiválokon. A szervezők már a kétezres évek elején tudatosan építettek a külföldi közönségre: angol nyelvű kampányokkal, célzott országokra szabott kommunikációval és a fapados járatok megjelenését kihasználva tették könnyen elérhetővé a fesztivált. Ehhez társultak a világsztárok, akiket más rendezvényeken sokkal drágábban lehetett látni, itt viszont még megfizethető volt a jegy. A vonzerőhöz hozzátartozik az is, hogy a Sziget atmoszférája tényleg multikulturális: egy hely, ahol több mint száz nemzet bulizik együtt, és ahol egy amerikai kamionsofőr hölgy ugyanúgy otthon érezheti magát, mint egy holland egyetemista. Ez az élmény – a különböző kultúrák találkozása – az, ami igazán megkülönbözteti a Szigetet más európai fesztiváloktól.

Ez tényleg a szabadság szigete?

A fesztiválboomerek évek óta meglehetős komoly megvetéssel tekintenek az egyre terebélyesebb VIP szektorra, és hát fura volt látni a Yves Saint Laurent sminkes standját is... Nem tudtál nem gondolni azokra az évekre, amikor esetenként tökig sárban és nagyjából 3-5 napos pólóban töltötted azt az egy hét együttlétet...

Ebből a perspektívából (brandek, márkák, cégek, franchise, biznisz etc.) nézve kicsit fura, hogy a Sziget évek óta „a szabadság szigeteként” hirdeti magát. Egy fesztivál szabadsága ugyanis sosem teljes, mindig kereskedelmi és logisztikai keretek között jön létre. A VIP-szektor például ma már szinte minden nagyobb nyugat-európai fesztiválon jelen van, de eltérő hangsúllyal. A pop- és EDM-rendezvényeken (pl. Tomorrowland, Lollapalooza) látványos luxusszolgáltatásokat kínál, státuszszimbólumként működik, míg a rock- és alternatív fesztiválokon (pl. Glastonbury, Roskilde) inkább a sajtó és szponzorok számára fenntartott, kevésbé nyilvános tér. Invazív terjedésének fő oka a pluszbevétel: a VIP-jegyek többszörösébe kerülnek a normál bérletnek – és mindig akad rájuk kereslet. Magyarországon az a paradox helyzet fordul elő, hogy mindezt azok tudják megfizetni, akik nem kifejezetten a szabadság és a nyitottság bajnokai. De általában a prémium zónák a nemzetközi brandeknél a fesztiválüzlet természetes részei, míg a közösségi rendezvényeken háttérbe szorulnak.

Ami a szabadságot mint értéket jelenti, Nyugat-Európában vagy az északi országokban sok olyan dolog – mint a társadalmi érzékenység, a nemi és szexuális kisebbségek elfogadása, a kulturális nyitottság vagy a tolerancia – annyira alapvető, hogy nem kell külön hangsúlyozni. Ott a „szabadság” sokkal inkább az egyéni önmegvalósításról vagy a mindennapokból való kiszakadásról szól. Magyarországon viszont ezek az értékek a politikai küzdőtérre kerültek – és sokszor szitokszóként hangzanak el. Így a Sziget nemzetközi üzenete nálunk sokkal élesebben hat: itt olyan élményhez juthat valaki, ami a mindennapokban nem magától értetődő, hanem sokszor támadott vagy marginalizált. Ez adja a fesztivál különleges rétegét: a szabadság nemcsak a szórakozásban jelenik meg, hanem abban is, hogy egy hétig olyan közegben lehetünk, ahol az elfogadás és a sokféleség természetes. Épp ezért lehet, hogy egy nyugat-európai látogatónak a „szabadság szigete” inkább csak egy marketing szlogen, míg egy magyar fesztiválozó számára valódi társadalmi élmény.

Térjünk a lényegre

Amíg a Sziget első napjai dübörögtek, én egy sokkal szerényebb büdzséből gazdálkodó szerbiai fesztiválon buliztam – nagyjából ötször akkora porban, mint amire a Hajógyárin panaszkodtak. Cserében nincs VIP. Nézegettem a híradásokat, a sokadik CELEB és SZETT beszámoló után azt gondoltam, hogy én oda be nem teszem a lábam, bár megvolt a jegyem hétfőre. Aztán meggondoltam magam, és noha a hazám nehezen fogadott vissza olyan könnyen (3 órát álltunk a határon), hétfőn már kora délután kint találtuk magunkat a Hajógyárin. 

Az első, ami feltűnt, a lélek-és lábnyomorító tömeg hiánya, ami persze a szervezőknek nem pozitívum, de nekünk áldás volt. Utolsó nap – gondoltuk, de az előző napokon kint járt kollégák megerősítették, hogy nem voltak olyan sokan, ami relatív, mert ha leírjuk, hogy 416.000 látogató bulizott a Szigeten a hat nap alatt, azért az nem kis szám. Aztán feltűnt a nagy rend és az, hogy egyáltalán nincs szemét. Mi több, én a 22 év alatt összesen annyi klotyópapírt nem láttam a vécékben, mint ezen az egyetlen napon. Igen, azt is észrevettem, hogy kisebb lett a terület, a kieső lépéseket azért sikerült pótolni azzal, hogy valami különös okból a legtávolabbi ponton található telefontöltőbe helyeztem el a készülékemet, és jártam rá fél óránként, hol tart a dolog. A Beach idén a Duna hektikus vízállása miatt nem tudott kitelepülni, de hogy a hosszú évek alatt megszokott zsibvásár árusai miért maradtak el, arra nincs válaszunk, de azt sejtjük, nem illik már a piaci hangulat az imázshoz. Őszintén sajnáljuk az évek kemény munkájával ledarált, majd kikukázott Borfalu helyszínt, ha nem tudták volna: kialakításánál és hangulatánál fogva itt köttettek az új (nemzetközi) ismeretségek, s a megfáradt boomerek is ide gyűltek a lábukat masszírozni és a standard kínálattól pozitívan eltérő bort inni. Így maradt erre a funkcióra a Csónakház, isten tartsa meg jövőre is őket a Szigeten belül. 

Nem ismerek már egyetlen fellépőt sem!

Ez a rész azoknak szól, akik maximálisan egyetértenek és hangoztatják is a fenti mondatot. Mindösszesen pár – magyar – név volt, ami a hétfői programbontásból ismerősen csengett, és ezeket be is céloztuk, s a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan a bekarikázott bulik 1/3-át abszováltuk is.

• Fehér Lili, azaz Lenkke_, 2018 óta foglalkozik zenével, de saját, kísérletező elektronikus projektje csak 2023-ban indult. 2024 novemberében jelent meg Törik a beton című első nagylemeze, amely techno-álompop keresztezésével egyaránt elvarázsolja a pulzáló tánckedvelőt és a melankolikus álmodozót – a doromb és furulya különleges hangszínt visz a glitches ütemek közé. A kritikusok kiemelték, hogy a kilencvenes évek energiája és a törékeny énekhang kontrasztja megidézi az elektronikus zene hőskorát. Lenkke_ fél 4-kor lépett fel a Múzeumok standján, és tényleg varázslatos volt, ahogy a fűben ücsörgő, teljesen vegyes életkorú közönsége között mezítláb járkálva énekelt. Igazi fesztiválos mozzanat volt – megidézte a Sziget hőskorszakát, amikor még az élményen fele-fele arányban osztoztak a színpadok és az egyéb helyszínek: az "utcasarkok" vagy a kocsmák mellett kialakított ideiglenes színpadok vagy maguk a kocsmák...
  
  
• Záróprogramnak hagyományosan Müller Péterék koncertjét jelöltük ki, de az előző hét fáradalmai miatt idén a Mirror Glimpse-szel búcsúztunk a Szigettől. Krúbi Borbély Mihállyal közös side projectje megmutatta, hogy igenis, vannak még magyarok a  Szigeten, nem is kevesen és még a szókimondó szövegeket is tudják (a rapduó még nem került fel a medve DT listájára), a macskás fadíszezés ezúttal elmaradt, illetve csak nyomokban, a buli után volt hallható néhány kósza pillanatig.
  
  

Ami pedig a kettő között volt, arra – szégyen ide vagy oda –  tényleg azt kell mondanom, hogy eddig soha, vagy csak a munkám során – pár mondat erejéig – hallottam róluk, ezáltal sosem volt arra késztetésem, hogy bármelyik zenehallgatós platformon felvegyem bármelyiket is a lejátszási listámba. Ez azóta már megtörtént. És megtörtént az is, ami a Szigeten velem ritkán (ez már az öregség?): három nagyszínpados bulit álltam (nagyjából) végig, pedig eddig mindig benne volt a mehetnék a lábamban, és legalább kétszer otthagytam mindegyiket, hogy belenézzek valami másba. Hát, most maradtam.

• Portugal. The Man
  Az alaszkai gyökerű amerikai banda 2004 óta aktív, és alternatív rockos hangzásával vált ismertté. Legnagyobb slágerük a Feel It Still, amely Grammyt is hozott számukra, és máig a világ egyik legtöbbet játszott indie-pop himnusza. No, ezt a  számot még én is ismertem, és talán így volt vele nagyon sok más ember is, mert amíg a délutáni rekkenő hőségben a nagyérdemű jelentős része a fák árnyékában ücsörgött a Nagyszínpadtól meglehetősen távol, erre a dalra igen sokan felugrottak táncolni. Jó volt nézni a minden szempontból színes zenekart – delejes volt a társaság, még akkor is fenn tudták tartani a figyelmet, amikor az élőképet feliratok váltották a kivetítőn, pl. ez:
  "Ha teszik a zenénk, mi vagyunk a Portugal. The Man, ha nem, akkor mi vagyunk az Arctic Monkeys."
  
  
  
• The Last Dinner Party
  A londoni ötösfogat 2021-ben alakult, és színházias, barokkos indie-rockjával robbant be a brit színtérre. A zenekar tagjai 2018-ban találkoztak a King's College London egyetemen, és a londoni The Windmill nevű klubban töltött idő inspirálta őket a zenekar megalapítására. Eredetileg "The Dinner Party" néven futottak, de a nevüket meg kellett változtatniuk, hogy elkerüljék a zűrzavart egy másik, azonos nevű zenekarral. 2023-ban jelent meg a debütáló kislemezük, a "Nothing Matters", ami egyből nagy sikert aratott. Ezután adták ki a "Prelude to Ecstasy" című debütáló albumukat 2024-ben, amellyel további elismeréseket és díjakat nyertek. Míg a Portugal.The Man-ben fiúk-lányok vegyesen zenéltek, a The Last Dinner Party csak hölgyekből állt, és a frontember szerepét betöltő Abigail Morris egy ötödik X-én túli zenerajongó mércéje szerint is annyira cuki volt, hogy nem lehetett otthagyni őket. 
  
  
  
• Chappell Roan
  Onnan tudtuk, hogy ő a nap sztárja, hogy ismerőseink gyerekei már délután elfoglalták az első sorban a helyüket, hogy közelről láthassák. Az amerikai popénekesnő – született Kayleigh Rose Amstutz – Missouri államból indult, és néhány év alatt a queer-pozitív, csillogó pop egyik új ikonja lett. 2024-es slágere, a Good Luck, Babe! a világranglisták élére repítette, 2025-ben pedig Grammyt nyert legjobb új előadóként. Napközben rengeteg "Pink Pony Club"-os pólót meg legyezőt lehetett Sziget-szerte látni, jött is a kósza gondolat, hogy jééézus, mi lesz ebből, de legalább nem rózsaszín volt, a csillámporból akkorra már elég komolyan eltelítődtünk. Nem tudom, a relikviák tulajdonosai mennyire vannak tisztában a dal erejével, mondjuk, engem is csak később világosítottak fel: a "Pink Pony Club" (The Rise and Fall of a Midwest Princess; 2020) a queer öröm, a közösség erejének és az önmagunkhoz való hűségnek a himnusza. A dal tele van reménnyel és felszabadultsággal, és sok queer ember számára vált a saját utazásuk szimbólumává, amikor megtalálták a helyüket a világban. Chappell Roan minden mozzanatában lenyűgöző koncertet adott, elképesztő vizuállal, hiba nélküli zeneiséggel és maximális pontszámot érdemlő színpadi jelenléttel. Én is megjegyezném azt, amit lelkes kollégám tegnap: óriási respect az operatőröknek és a kivetítőn futó közvetítéseket rendező kollégának, igazán profi, sőt: művészi munka volt! 
  
  

Már ezért a három koncertért érdemes volt kimennünk – erősen gondoljátok meg, kedves kortársaim: tényleg semmi újat nem akartok látni-hallani? Tényleg nem akarjátok semennyire megérteni a mostani fiatal generációk szavát, dalait? Nem kell rajongónak lenni vagy azzá válni: teljesen ismeretlen előadók ajándékoztak meg olyan élménnyel, amire egyáltalán nem számítottam, és még akkor ott voltak a kisebb színpadok meglepijei, a teljesség igénye nélkül:

• Kingfishr
  Az ír indie-folk trió 2022-ben alakult, és néhány év alatt hazájuk egyik legfelkapottabb új zenekarává vált. A Killeagh című daluk – amely eredetileg egy helyi hurlingcsapat indulójaként született – négyszeres platinalemez lett, és vezette az ír slágerlistát. Nos, mivel a honfitársaikat kitiltották az országból, ők képviselték az íreket a Szigeten, és nem is akárhogy: Eddie Keogh frontember igazi fesztiválios hangulatot teremtett, olyannyira, hogy egy számot valaki nyakában énekelt el a küzdőtéren.
  
  
  
  
• Lavina
  A szerbiai Nišből indult progresszív metal zenekar 2020-ban alakult, és azóta a keleti dallamokat, sötét atmoszférát és erőteljes riffeket ötvözi zenéjében. Debütáló lemezük, az Odyssey a prog-metal underground közönségét gyorsan meghódította, és fesztiválokon is egyre több rajongót szereznek maguknak. Őket egyrészt azért néztük meg, hogy meglegyen a folytonosság, hiszen egy szerb fesztiválról érkeztünk a Szigetre, másrészt, hogy legyen valami kemény műfaj is az étlapon. Mondanom sem kell: róluk sem hallottunk soha eddig a hétfőig, de most már eggyel több szerb bandát ismerünk, pedig már eddig sem volt rossz a teljesítményünk.
  
  

Nagyjából 10 koncertet néztünk meg: volt, amit végig, volt, ahol csak az utolsó számot és gesztust kaptuk el,

volt, amit sajnos kihagytunk (Refused), mert leragadtunk a Csónakházban (leragadni a Csónakházban kötelező, anélkül nincs Sziget), és persze nem láttuk már a Nagy Utcaszínházat sem (utolsó nap már nincs előadás) és a cirkuszról is lemaradtunk, a Magic Mirrorba el sem jutottunk, viszont belebotlottunk pár sétáló utcaszínházba,

belecsöppentünk egy K-pop tánctanításba és énekeltünk egyet a karaoké sátorban is –  a mikrofonra jelentkezők hangbéli gyengeségét rendre az összegyűltek lelkes kórusa ellensúlyozta, remekül szórakoztunk – és még üzenet is hagytunk :)

Nyolc órára ez rengeteg jó élmény, és mindebben még nincsenek benne az ismerősökkel való találkozások, a 10 évvel ezelőtti szigetes fényképek újrafotózása, az ismeretlenekkel való beszélgetések, a mozizás. A mérlegünk így pozitív, mint ahogy a Sziget megítélése is azzá vált akkor, amikor megtapasztaltuk, hogy nem csak a celebekre vadászó bulvár kizárólagos területe, hanem egy csomó jókedvű és kedves fiatalé – és pár kitartó, deres homlokú partizáné... Úgy gondoljuk, ha a Sziget az előre menekülést választotta a pandémia óta tartó válságban, akkor a stratégia bejött, hiszen a közleményük szerint megállt a látogatók fogyása – pontosabban mintegy 5%-kal lépték túl a tavalyi számot –, és ha mindenki olyan jó élményekkel távozott a Hajógyáriról, mint mi, akkor – ha mindenki hoz magával még egy embert – jövőre még többen lehetnek. Lehetünk.

És ismét szuper élményekkel távozhatunk.

P.S. Két dologra szeretném felhívni a szervezők figyelmét.

Tudjuk, sokat nem nyomunk a latban (de köszönjük a lehetőséget!), meg a "nagyok", akik az olvasottságuk alapján jobban számítanak, úgyis bent vannak a VIP-ben, de azért megosztanánk a nagyságrendekkel kisebb Electric Castle médiabázisának fotóját, és a hosszú évek alatti együttműködésünkre való tekintettel a szigetest nem tesszük mellé:

 

A másik pedig: rengeteg embert láttunk napközben a fák alatt aludni. Értsd: feküdtek a tökig érő porban egy törölközőn... Ha csak annyit tesznek, hogy odakészítenek a ligetes részekhez egy csomó raklapot, amiből mindenki összerakhatja a fekhelyét, már nem olyan csumpi és szánalmas az egész. Nem beszélve az egészségről. 

 Jövőre velünk ugyanitt!