Ha bármikor bárki azzal vádol meg, hogy én valaha, valamikor egy fiúbanda egykori tagjának a koncertjére fogok menni közel hatvan évesen, igen heves röhögőgörcs fogott volna el. De hát nagy úr a szerelem, és Robbie Williams a feleségem egyik kedvenc előadója, ráadásul elég nagy sztár ahhoz, hogy érdekeljen, milyen show-t tud csinálni. Ha már a zenéje önmagában keveset mozdított meg bennem.

Robbie Williams a Take That egykori tagja volt – ma pedig a világ egyik legkeresettebb, legsikeresebb pop/rocksztárja, aki október elejénjelenteti meg a címében sokat ígérő Britpop című lemezét. (Már tudom: innen, hogy a britpop a grunge [Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains] hatására létrejött könnyedebb, pozitívabb irányvonal, olyan fő képviselőkkel, mint az Oasis, a Blur és mondjuk a Pulp.) Hogy bizonyítsa, nem sima poplemezt csinált, Williams a Britpop promóvideójának a Rocket című számot választotta, amelynek egyik szerzője a Black Sabbath-os Tony Iommi. Innentől kíváncsi lettem. Mert azért... Hacsak nem olyan átvágás ez a cím, mint anno a U2 Pop-ja vagy a Queen jazz-e.

Lottónyertesek mindenhol

Nagyon simulékony közönsége van RW-nek. (RW: a monogram szemérmetlenül felbukkant még a zenészek sapkájának díszcsíkján is, a több mint borsos áron kínált pólókon – tizenhétezer–huszonegyezer forintért –, de a kisérdemű vitte, mint a cukrot, tömeg volt az árusító pult előtt.) És azért van simulékony közönsége, mert olyan lelkesen fogadta a hangulatfelelős Lottery Winnerst, mintha megnyerték volna a lottót, mintha ők lettek volna az este fő fellépői.

Később, a koncert közepe tájékán RW felhívta a színpadra a frontembert, Thom Rylance-t és az együttes basszusgitáros hölgyét, Katie Lloydot – igaz, gitár nélkül – énekelni. Ráadásul egy viszonylag hosszú etapra. Erről még lesz szó.

 Az első percek: slussz, kész, bruttó

RW úgy csapott bele a lecsóba, hogy az első öt–hét szám alatt azt gondoltam magamban: kész, passz, slussz, ez életem legjobb show-i közé került, bruttó. Nem szarozott: kapásból az új lemez rockos, Tony Iommi-s nagyágyújával nyitott, majd rögtön megalapozta a koncert koncepcióját, és segítséget kért a közönségtől a Let Me Entertain You-hoz. Pörgött az élet a színpadon, ahol voltak is jó páran: a zenekar – gitár, basszusgitár, billentyű, dob, ritmusgitár, három fúvós, három vokalista – és ha jól rémlik, vagy öt táncos hölgy. (A Robbie FB oldalán megosztott fotó szerint ennél többen voltak, és urak is – aszerk:) )

 

Látványelemek, tűzcsóvák és egy fejes

Volt, hogy a színpad feletti timpanon leereszkedett, hatalmas, háromlábú sátorszerűséggé alakult, aminek az oldalán, mint kiderült, lépcső volt. S ha már ott volt, RW – naná – felment a tetejére. Erre a háromláb tűzcsóvával, szikrázva a levegőbe emelkedett, és amikor a kívánt magasságban volt, RW simán fejest ugrott róla... Hát, mit mondjak, nem lehetett unatkozni! Amit viszont nem mondok, az a badarság, hogy a zene mellékes volt a látvány mellett. Valamiért engem a Let Me Entertain You-tól, ha nem is ráz a hideg, de amennyire lehet, távol tartom magam tőle. Tegnap a szám közepén azt vettem észre, hogy jár a kezem-lábam. Pedig ültünk.

Haver az utcából

Már az első számok alatt megállapítottam, hogy RW azért is elsőrangú showman, mert van benne színészvéna. Nem simán ripacs, hanem színész. És bohóc. Jó értelemben. Egyszerre azt vettem észre, hogy mosolygok, és, hm, a franc tudja, de szívembe zárt havernak tekintem a pasast. Miközben egy abszolút világsztárról van szó, aki szemérmetlenül ünnepli, ünnepelteti magát a színpadon – de ezt is úgy, hogy az őt néző emberben semmi rossz érzés nem keletkezik, csak összekacsintós bólintás, hogy hát, öcsém, teljesen reális, hogy ünnepled magadat, valóban több mint menő, amit csinálsz.

Ha már haver... A színpad előtt kifutó volt. A kifutó vége befejezetlen ötszöggé tágult. Az ötszög közönség felé eső három oldalán lépcső volt. Amit RW nem restellt használni. De nem ám úgy, hogy a lépcső aljában biztonságiak tengere óvta volna a megvadult nagyérdeműtől, hanem úgy, hogy lement, pacsizott, hagyta magát megérinteni, megölelni, közvetlenül a felvételre állított telefonokba énekelt, ilyesmi. Mondom, a srác, az utcánkból pop/rocksztárt játszik. Ez akkor is igaz, ha RW és a közönség között azért volt egy derékmagas korlát.

She’s the One

Rendszeres (show)elem Robbie koncertjein, hogy She’s the One alatt valakit kiválaszt a közönségből, megérinti őt, énekel vele. Bár nagyon reménykedett benne, hogy harmadszor is Robbie látóterébe kerül, ezúttal nem Gregus Vidor lett a szerencsés (lottó)nyertes, pedig nagyon reménykedett benne. Az intró alatt Robbie lement a nép közé, és kiszemelt magának egy, a ruházatában az övéhez hasonló színárnyalatú hölgyet, elbeszélgetett vele, meginterjúvolta, hagyta, hogy a nő átölelje, ő is a vállát átfogva beszélgetett vele, megpuszilta a feje búbját – de minden a jó ízlés keretei között maradt. Semmi ripacskodás, semmi túlreagálás, semmi fanatizmus. Amikor aztán RW visszament a színpadra és énekelni kezdte a dalt, a színpad feletti kivetítők mindegyikén ezt a hölgyet mutatták az egész dal alatt. Hősiesen végigénekelte a dalt, csak a végén törölte le a könnyeit. 

Akusztikus dumaszínház

RW szokatlanul korán, a koncert harmadik számánál már biztos kézzel irányította a közönséget, amikor szektor-énekversenyt hirdetett. Így a közönség elméletileg önmagának csinált hangulatot. De gyakorlatilag a sráccal, az utcából – aki rendre rekordokat döntöget a zeneiparban, s aki tök szimpatikus a maga ötvenéves csibészségével, bohóckodásával, családcentrikusságával. Ezután következett egy akusztikus intermezzo a Lottery Winners frontemberével és basszeros-énekesével. RW arcmimikával jelezte a rosszallását amiatt, hogy a színpadra lépő Thomot mekkora taps fogadja – de hasomlóan eltúlzott volt az akusztikus rész hossza is. Oké, hogy nem teljes számokat játszottak, hanem egyveleget nyomtak, de számomra egy idő után unalmassá vált az egy szál gitár, két, majd három hang. Ráadásul innentől RW-nek kinyílt a szája, és nekiállt beszélni. De nem ám tőmondatokban, hanem bő lére eresztve. Volt, hogy négy-öt percig csak beszélt. A kétórás koncertnek szerintem úgy egyharmadát, egynegyedét átdumálta. Volt, hogy találékonyan, a tizenéves önmagával folytatott polémiát, de akkor is dumált. És dumált, és dumált. Erre jött még a zenekar bemutatása, amikor minden zenész rövid, a hangszerére jellemző számot játszhatott. Röviden.

Mi a bajom mindezzel?

Egyfelől a szégyenem, hogy hatvan év alatt sem lettem közepesen angolul beszélő panelprolivá. De még ha mindent értettem volna, akkor is: lehet, hogy az én hibám, de koncertre jöttem, nem standup- vagy motiváló előadásra. Az akusztikus rész és a zenekarbemutató után a koncert széttöredezetté vált. Voltak még bőven csúcspontok, de számomra az integritás szertehullott, és az egyébként látványos-hangzatos show intermezzói olyanok lettek, mint egy mozaik darabjai: kiadják a teljes képet, de nem illeszkednek szervesen egymáshoz.

Mi RW titka?

Már koncert közben azon tűnődtem, hogy vajon mi a haverunk titka? Mert oké, rendesen van hangja, tud énekelni, de csak emiatt nem – hiszen rengeteg kiváló énektudással rendelkező előadó van, mégsem világsztár mindegyik. Oké, vannak jó számai, de például e cikk írása közben betettem több lemezét is, és rendre azon kaptam magam, hogy lépegetek a számok között. Fergeteges a színpadi show, de hasonlót láttunk már máshol is – például KISS-koncerten.

Tehát marad a pasas kisugárzása. Meg a közvetlensége. A pimasz csibészsége. Hogy haver az utcából. Aki mellesleg világsztár. De tudjuk róla, hogy itt van, hozzánk szól, átölel, és ugyanolyan fickó, mint mi. Csak éppen őt mindenki ismeri, és úgy fogy el húszezer jegy egy koncertjére, hogy egy nyomorult plakát nem kell hozzá.

Egészen bizonyos, hogy több mint a marketing és PR. Ez A személyiség.

Ha pedig mégsem, ha Robbie Williams úgy kitalált és felépített személyiség, ahogy van, akkor meg bazi nagy színész a manus. Péntek este kiderült, hogy van benne erre hajlam. De könnyen átvágható, befolyásolható vagyok: én hiszek neki, hogy ő önmaga.

Egy progrocker nagypapa zárszava

Szóval, ha Robbie Williams újra jön Budapestre, mindenképpen szeretnék ott lenni, ahol ő fellép. Mondja ezt egy alapvetően progrockot hallgató, kétunokás nagypapa...

Mi is köszönjük, Robbie!

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

Pop Star, Rock Star, Showman, Actor or Clown – My Conversion to Robbie

If You’d Told Me…

If anyone had ever accused me of going to a former boyband member’s concert at almost sixty, I would have burst out laughing. But love is a powerful thing – and Robbie Williams is one of my wife’s favorite performers. He’s also a big enough star to make me curious about what kind of show he could put on. His music alone had never moved me much.

Britpop or Just a Trick?

Robbie Williams used to be in Take That – today he’s one of the world’s most sought-after, most successful pop/rock stars. In early October he will release his promisingly titled album Britpop.

(As I’ve since learned: britpop was born in response to grunge [Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains], offering a lighter, more positive direction, with main representatives like Oasis, Blur and Pulp.)

To prove this wasn’t just another pop album, Williams chose Rocket as the promotional track – co-written by none other than Black Sabbath’s Tony Iommi. That’s when I got curious. Unless, of course, the title Britpop was just another trick, like U2’s Pop or Queen’s Jazz.

Lottery Winners Everywhere

RW has a very compliant audience. (RW: his monogram shamelessly popped up even on the musicians’ hats, and of course on t-shirts sold at more than hefty prices – 50–60 euros each – yet people were snapping them up, with a crowd constantly at the merch stand.)

And the audience proved how compliant they were by welcoming the mood-setting Lottery Winners as if they’d hit the jackpot – as though they were the evening’s headliners. Later, mid-concert, RW invited frontman Thom Rylance and bassist Katie Lloyd onstage – without instruments – to sing with him. And for quite a long segment. More on that later.

The First Minutes: Bang, Done, Brutto

RW launched into it so hard that after the first five to seven songs I was already thinking: bang, done, brutto, this is one of the best shows of my life.

He didn’t mess around: he opened with the new album’s rock-driven, Tony Iommi-penned heavy hitter, then immediately set the concept of the concert and asked the audience’s help with Let Me Entertain You.

The stage was buzzing with life: the band – guitars, bass, keyboards, drums, rhythm guitar, three brass players, three backing vocalists – and if memory serves, about five dancers.

Spectacle, Flames and a Headfirst Dive

At one point the tympanum above the stage descended and transformed into a huge, three-legged tent-like structure with stairs along its sides. And since it was there, RW – of course – climbed to the top. The structure rose into the air with sparks and flames shooting out, and when it reached the desired height, RW simply dove headfirst off it. What can I say – boredom was not an option!

What I won’t say, however, is that the music was secondary to the spectacle. For some reason I’ve always kept my distance from Let Me Entertain You. Yet halfway through the song I realized my hands and feet were moving to the beat. And I was sitting down.

The Guy from the Street

Already in the opening numbers I realized RW is a top-class showman because he also has acting chops. Not just a ham, but an actor. And a clown – in the best sense. I caught myself smiling, and, oddly enough, feeling like he was a buddy from the neighborhood.

All while he is, of course, a global superstar, shamelessly celebrating and being celebrated on stage – yet in a way that doesn’t leave a bad taste, but rather makes you nod and wink: well mate, fair enough, you deserve to celebrate yourself, what you’re doing really is that good.

And if he’s a buddy… The stage had a catwalk ending in an unfinished pentagon, with stairs on three sides leading down to the audience. RW used them freely. Not with a wall of security guards shielding him, but stepping down, shaking hands, letting people touch and hug him, even singing into phones. The guy from the street playing rock star. True, there was still a waist-high barrier, but still.

 

She’s the One

It’s a regular element of Robbie’s shows that during She’s the One he picks someone from the crowd, touches them, sings with them. This time it wasn’t Vidor Gregus, who had twice before been Robbie’s “lottery winner” and was clearly hoping for a third.

During the intro Robbie stepped into the crowd and picked a woman whose outfit matched the shade of his own. He chatted with her, interviewed her, let her hug him, put his arm around her, kissed the top of her head – all within good taste.

No hamming, no exaggeration, no fanaticism. When RW returned to the stage and sang, the big screens showed this woman for the entire song. She held it together through the performance, wiping away her tears only at the very end.

Acoustic Talk Show

RW took control unusually early, at the third song, launching a sector-by-sector sing-off. Theoretically, the audience was entertaining itself. In practice, it was the guy from the street – the record-breaking superstar who seemed so likeable with his fifty-year-old cheeky mischief, clowning and family-man attitude.

Then came the acoustic intermezzo with the Lottery Winners’ frontman and bassist-singer. RW pulled faces at how loudly Thom was cheered – but the acoustic segment dragged on too long as well. Okay, they weren’t playing full songs, but still, after a while one guitar, two or three voices became monotonous.

And from here RW started talking. Not in short sentences, but at length. Sometimes four or five minutes at a stretch. I’d estimate that a third, maybe a quarter, of the two-hour concert was talk. Sometimes clever – like a debate with his teenage self – but still: talk, and more talk.

Then came the band introductions, each musician playing a short solo characteristic of their instrument. Short, yes – but still another detour.

What’s My Problem with All This?

Partly my shame: in sixty years I’ve never managed to become even a moderately English-speaking working-class guy. But even if I had understood every word, the fact remains: I came to a concert, not to a stand-up show or a motivational lecture.

After the acoustic part and the band intros, the concert became fragmented. There were still plenty of highlights, but for me the integrity fell apart. The otherwise spectacular, impressive show turned into a mosaic: the pieces made up a whole picture, but they didn’t fit together seamlessly.

What’s RW’s Secret?

During the concert I kept wondering: what’s our buddy’s secret? He can sing, sure – but that alone doesn’t make someone a superstar. Plenty of singers have great voices. He has good songs, but while writing this I put on several of his albums and kept skipping tracks. The stage show is spectacular, but we’ve seen similar elsewhere – say, with KISS.

So what’s left is the man’s charisma. His directness. His cheeky mischief. He’s the guy from the street. Who just happens to be a world star. Who makes us feel he’s right here, speaking to us, hugging us, being just like us. Only difference: everyone knows his name, and twenty thousand tickets sell out without a single poster.

It’s certainly more than marketing and PR. This is Personality.

And if it’s not – if Robbie Williams is a carefully crafted persona – then he’s one hell of an actor. Friday night proved he has the talent for it. But I’m easily swayed: I choose to believe he’s being himself.

A Prog Rock Grandpa’s Epilogue

So if Robbie Williams comes back to Budapest, I’ll definitely want to be there.

Says a prog-rock-listening grandfather of two.

Thanks, Robbie!