Martin Popoff  kanadai zenei újságíró, kritikus és szerkesztő a rock- és metal-szakírás egyik legtermékenyebb figurája. Több mint hetven könyvet publikált, köztük a The Collector’s Guide to Heavy Metal sorozatot, valamint olyan zenekarokról írt átfogó köteteket, mint a Deep Purple, a Rush, az AC/DC vagy a Motörhead. Popoff írásait egyszerre jellemzi a precíz zenei tudás és a szenvedélyes rajongás – ritka párosítás. Led Zeppelin-könyve, az All the Albums, All the Songs koncepciózus vállalkozás: a zenekar minden hivatalos kiadványán szereplő dalt elemzi, lemezről lemezre haladva. 

Popoff azt ígéri, hogy minden Led Zeppelin-dalt elemez ebben a könyvben. Már ez a mondat elég volt, hogy megálljak a Blahán a harmadik leárazásnál, és újra hazavigyek egy vaskos, keményfedeles kötetet az Álomgyártól. Az előző, AC/DC-s könyvét szerettem – emberi, beszélgetős, okos volt, és mégis könnyed. Úgyhogy most is azt gondoltam: ha az AC/DC ment, a Zeppelin is menni fog. Elvégre ugyanaz a szerző – ugyanaz a zeneőrült szándék.

A Zeppelinhez sosem kötődtem igazán. Szerettem őket, de nem a „kedvenc zenekarom” kategória. A Dal ugyanaz marad című filmjükre emlékszem – az Óbuda moziban láttam egy barátommal, aki már nincs köztünk. Nem volt nagy sztori, nem volt különösebb hatás, csak két fiatal srác, akik ülnek a vászon előtt, és valami furcsa áhítattal nézik, mi történik a színpadon. Aztán elmúlt. És évekig semmi.

Egyetlen igazi Zeppelin-pillanatom volt – de az elég is. A gyerekeim iskolájában egy színjátszókör próbáján a fiatal Benkó Bence – aki később színházat alapított – a fülemre tett egy fejhallgatót, és rám nézett azzal a bizonyossággal, hogy amit most hallok, azt nyilván ismerem. Ő akkor tizenéves volt, én harminc feletti. Szólt a Stairway to Heaven. És én csak néztem, mert tetszett ugyan, de fogalmam sem volt, mi az. Ez a pillanat lett az én zenei szégyenem és beavatásom egyszerre. Utólag persze bepótoltam, de sosem volt ez  a „lukasra hallgattam a lemezeiket” kategória. Inkább csak hallgatgattam – mint aki nem akarja elhinni, hogy amit kihagyott, az tényleg ennyire nagy.

Popoff könyve ezt a hiányérzetet szólította meg.

A koncepciója tökéletes: minden hivatalos Zeppelin-kiadványon szereplő dalt elemez, albumról albumra haladva. Nem ír új életrajzot, mert minek – azt már megtették mások. Göbölyös N. László Led Zeppelin című könyve a maga idejében komoly vállalás volt, hiszen akkoriban alig jelent meg zenei monográfia Magyarországon. Keith Shadwick Led Zeppelin 1968–1980 kötete és Ralph Hullett–Jerry Prochnicky Whole Lotta Led – Repülés a Led Zeppelinnel című könyve is próbált hasonló panorámát adni, de az egyik túlságosan száraz, a másik túl anekdotikus lett. Popoff valahol a kettő között találja meg az arányt: informatív, de nem hivataloskodó; szenvedélyes, de nem rajongói elfogultsággal.

A könyv háromszáz oldal, képes, jó papíron, súlya is van – szó szerint.

Minden album előtt van bevezető, két oldalnyi háttér, aztán dalról dalra halad, két-két oldalon. A tömörség indokolt, mégis marad hely gondolatnak. Ami hiányzik, az a dalszöveg-elemzés – ezt ígérte, de nem tartotta be.

A zenei részek viszont hibátlanok:

„Bonham hard rock refréneket bevezető filljei egyszerűek, de emlékezetesek... Jimmy rádob egy kis slide-ot normál hangolással...” – olvasom, és bár nem vagyok zenész, érzem, miről beszél.

Popoff technikai, de nem száraz.

A zenéről ír, nem a zenészekről.

És ez, furcsa módon, felszabadító.

Mert persze hiányzik a személyes dimenzió, a sztorizgatás, de közben valahogy mégis megszólal mögötte valami: a lelkesedés, az elmélyülés, az a típusú rajongás, ami nem kiabál, csak figyel. A Zeppelin-tagok itt nem emberek, hanem hangszerek, rezgések, akkordok – mégis életre kelnek. És közben észrevétlenül tanulok: hogyan hallgassak más füllel, hogyan vegyem észre, amit eddig elsiklottam.

Amikor Popoff a Physical Graffiti-t a The Wall-lal, a London Calling-gal vagy a Fehér Albummal hasonlítja össze, elmosolyodom. Nem biztos, hogy egyetértek vele, de jó olvasni, hogy valaki ilyen szenvedéllyel méricskéli a zenetörténet nagy pillanatait. Neki a Zeppelin a csúcs, nekem talán a Floyd. De ezek a viták adják a zene szépségét: nincs végső igazság, csak hangulat, hang, pillanat.

A könyv olvasása közben új szokásom lett: minden fejezet után meghallgattam az adott albumot. Néha közben olvastam, néha utána. Egy idő után már nehéz volt eldönteni, mit hallok: a zenét vagy a leírást. A kettő összeolvadt. És ez az élmény – ez a „szöveges zenehallgatás” – lett a könyv igazi ajándéka. A Zeppelin újraéledt bennem, nem mint ikon, hanem mint élő hangzás, mint valami, ami folyton alakul.

Popoff könyve nem ad katarzist, de ad figyelmet.

Nem szereti túl a témát, mégis megmutatja, mennyire zseniális zenészek voltak ezek az emberek. Nincs nagy megfejtés, csak az a lassú felismerés, hogy a Zeppelin tényleg több, mint a közhelyek. És hogy néha a legjobb, ha nem próbáljuk megérteni, miért működik valami – csak hallgatjuk.

A kötet végére marad egyfajta csendes hála. Hogy ezek a dalok léteznek. Hogy valaki – Popoff – képes volt minden egyes hangról írni, még ha nem is mindig úgy, ahogy várnánk. És hogy én, aki egykor a Stairway to Heaven-t sem ismertem, most újra hallgatom a Houses of the Holy-t, és közben azon kapom magam, hogy jegyzetelek: melyik rész szólalt meg másként, mint régen.

Ez a könyv nem szívcsücsök, nem alapmű, hanem társaság. Ott van a polcon, és tudom, hogy le fogom venni még. Mert nem az a lényege, hogy mindent elmondjon a Zeppelinről, hanem hogy kedvet csináljon a hallgatáshoz.

És ha a zene hallható minden mondatban – akkor Popoff elérte, amit akart.

Álomgyár, Budapest, 2022, 288 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635703807