A koncertre menet nem voltak különösebb elvárásaim. Láttam már mindkét csapatot élőben, de leginkább fesztiválokon, ahol nem jellemző a komplett koreográfia, és a díszlet is általában minimál. A Simple Plan mint előzenekar maradt is ennél a hagyománynál, leszámítva azt a néhány óriási felfújható labdát, amit egy adott ponton közkinccsé nyilvánítva bedobáltak a pogózók közé, illetve azt a kevés konfettit, amit a végén eleresztettek. A produkció ettől függetlenül is kielégítő volt: energiában nem volt hiány, pörgött a műsor, úgyhogy bemelegítésnek kitűnő választásnak bizonyult a csapat.

Tény és való, hogy közel jártak ahhoz, hogy megteljen az MVM Dome – látványosan az állójegyek fogytak el először, ami nem csoda, hiszen egy ilyen jellegű koncertet nehéz ülve végignézni. Az én kezem-lábam is folyamatos mozgásban volt mindkét csapat fellépése alatt, de igyekeztem mások számára nem túl zavaró módon élvezni a bulit. Az előzenekar alatt még sikerült visszafognom magam az állva tombolástól, de az Offspring-buli egy bizonyos pontjától már kénytelen voltam felállni. Szerencsére a körülöttem lévők is így gondolták, szóval végül mindenki jól szórakozott

A félórás átállási szünetben viszont olyat kaptam, amire nem számítottam. Néhány percig fel sem tűnt, hogy megjelent a színpadon – majd a közönség soraiban – egy gorillajelmezbe öltözött emberke, aki hol ajándékokat osztogatott, hol játékra invitálta a várakozókat. A kivetítőkön mindenféle feladatokkal bombázták a nézőket, miközben a háttérben egy mély hangú narrátor kommentálta az eseményeket. Volt közös ABBA-éneklés, headbangelés, középső ujj mutogatás, twerkelés, ismert sztárokra hasonlító nézők keresése, illetve az elmaradhatatlan csókkamera, aminek a végén poénként bejátszották a nagy port kavart Coldplay-koncertes videót is. Végtelenül ötletes volt az egész, és olyan gyorsan eltelt az a várakozási idő – amit egyébként gyűlölök a koncertek között –, hogy még a mosdóba sem volt időnk kimenni a főműsor előtt.

Megjegyzem, a The Offspring tagjai megtisztelték a közönséget azzal, hogy nem késtek a kezdéssel – sőt, öt perccel 21 óra előtt már a színpadon voltak. Amint belecsaptak a húrokba, beindultak a pogózók az álló szektorban, de az ülőhelyeken is többen táncra perdültek. Jöttek a slágerek szép sorban, és egyre több látványelem került elő. A kivetítő osztott képernyőjén megjelent a közönség is, repültek az óriáslabdák, irgalmatlan mennyiségű konfettit lőttek a magasba, előkerült két méretes felfújható, füstölgő csontváz, és ami a legmeglepőbb volt: a hófehér zongora, rajta pedig Dexter, aki egy The Beatles-dalt játszott. Természetesen megemlékeztek két dal erejéig a közelmúltban elhunyt Ozzyról is, de ez kevésbé ért váratlanul, mint a Hey Jude egy szál zongorás verziója. Jó volt látni és hallani, hogy a közönséget ez sem zökkentette ki a komfortzónájából – gyakorlatilag mindenki hangosan énekelte a dalt, és erre a kis időre még a vígan pogózók is összeölelkezve ringatóztak a tömegben.

Abban a tömegben, amelynek létszámát a legendás gitáros Noodles a hazai politikai megmozdulások szellemében először milliósra becsülte és új világrekordnak nyilvánította. Majd visszavonta, mondván: hiányzik még három ember a világcsúcshoz – de aztán bejelentette, hogy a hiányzó emberek időközben megszülettek a koncert alatt, szóval vissza az egész. Kicsit fárasztó a humora az öregnek, és néha túl sokat beszél, de megbocsátjuk, mert gitározni nagyon tud.

Egyébiránt meg kell mondanom: életkorukhoz képest kirobbanó formában vannak a fiúk – Dexter pedig különösen. Néhány évvel ezelőtt egy hazai fellépésen tíz évet is hozzáadtam volna az akkori életkorához; most inkább levonnék belőle. Bár sosem volt az a nagyon ugrálós fajta a színpadon, valahogy most érezhetően erőteljesebb az egész produkció. Neki speciel kifejezetten jól áll az öregedés.

Fura belegondolni, milyen gyorsan mennek az évek: nem is olyan rég még tiniként nyávogtuk, hogy „Give It to Me Baby”, most meg már nosztalgiaként tekintünk vissza a kilencvenes évekre. Az egyetlen szerencsénk, hogy vannak még olyan zenekarok, amelyek élőben is prezentálják ezt a nosztalgikus hangulatot – és mi is vagyunk még olyan állapotban, hogy önfeledten tombolhatunk a bulijaikon.

Köszi az élményt!