Öt év után ott hagyta az American Idol zsűriszékét; kiadta 143 című, hetedik stúdióalbumát, és a Blue Origin New Shepard rakétájának fedélzetén megjárta az űrt. Szakítottak gyermeke édesapjával, Orlando Bloommal; elindította ötödik világkörüli turnéját, a Lifetimes-t, majd újra rátalált a szerelem Justin Trudeau személyében. Popkulturális és divatikon, édesanya, filantróp, feminista, elkötelezett LMBTQ-jogi aktivista, a legtöbb követővel rendelkező női X (korábban: Twitter) felhasználó, tizenháromszoros Grammy-jelölt, Brit Awards-díj-nyertes, botrányhős – kétségkívül zajlik az élet Katy Perry körül, akinek közel negyed évszázados pályafutásával és milliós KatyCats rajongótáborával töretlenül bérelt helye van a világ A-listás előadói között.
Miután 2010-ben a magyar fővárosban forgatta az azóta már 1,5 milliárd YouTube-megtekintésnél járó Firework klipjét, aligha gondoltuk, hogy visszatérésére a videó hivatalos megjelenésének – szinte napra pontosan – tizenötödik évfordulójáig kell majd várnunk. Ami azonban késik, szerencsére nem múlik: Perry október 27-én, Budapesten adott koncertet.
Azt nehéz eldönteni, hogy
- egy életközepi válságot megélő díva szirupos lázálmát,
- egy mesterséges intelligencia ellen megformált fricskát, vagy
- egy grandiózus VR-élménybe csomagolt, a cirkuszi kavalkád és a kortárs színházi dramaturgia szerelemgyerekeként született utópisztikus előadást
láthattunk az MVM Dome végtelen jelet formázó színpadán.
Valószínűleg mindhármat egyszerre.
Azt viszont nem lehet elvitatni a show-tól, hogy „bőven volt benne anyag”, ami a díszletet, a fény- és lézerjátékot, illetve a különleges effekteket illeti – sőt, mi több, a művésznő szó szerint a feje tetejére állt azért, hogy elbűvölje a közönséget. A digitális tömegkultúrának hála állandó ingeréhségre kárhoztatott érzékszerveink és agyunk most bőven kaptak audiovizuális táplálékot – hahó, rendelt valaki dopaminkoktélt? –, miközben az egész camp vibe olyan vákuumot hozott létre, hogy még a tinédzser lányaik mellett eleinte karba tett kézzel ülő apukákat és a glamorous dress code-ot követő ősrajongók között elvesző, fekete pulóverjeik ujját zavartan húzkodó fiatalokat is magával rántotta.
A camp a 20. század közepén vált fogalommá, különösen Susan Sontag híres esszéje (Notes on “Camp”, 1964) után. Azt az ízlést vagy látásmódot jelöli, amely azokat a dolgokat ünnepli, amelyek annyira túlzóak, giccsesek vagy mesterkéltek, hogy épp ettől válnak élvezetessé és értékessé.Nem a tökéletesség a cél, hanem az, hogy valami túl sok, túl látványos, túl teátrális legyen – de tudatosan. Egyszerre paródia és tisztelgés, komolytalan és nagyon is komoly. Lady Gaga, Cher, RuPaul vagy éppen Katy Perry ennek a látványvilágnak a királynői: ők azok, akik a túlzást művészetté emelik. A camp lényege, hogy amit más talán „túl soknak” érez, az itt válik igazán fantasztikussá.
Mi a camp? Hétfő este magassarkút húzni, és kifutónak használni az M3 metró népligeti aluljáróját, miközben dübörög a füledben az E.T. Egy feminizált Atlasz-szobor vállán egyensúlyozott gömbben fejjel lefelé énekelni. Egy óriáslepke hátán ülve körberepülni a komplett arénát. Az ikonikus I Kissed a Girl alatt, tizenhatezer ember előtt megkérdezni, van-e éppen nyitva melegbár Magyarországon, majd a dalt a hazai queer közösségnek ajánlani. Óriás virágok tetején ugrálni, lézerkarddal és kézi lángszóróval harcolni, elnyomni közben néhány hátraszaltót, majd popót villantva vonaglani egy sort a mikrofonállvány előtt. Totálisan elborult. Totálisan teátrális.
Totálisan camp.
Ezen a ponton engedjetek meg nekem egy kis flashbacket – ígérem, hamarosan visszatérünk a tébolydába, és magyarázatot fogok adni az eddig vázolt szürrealizmusra. Beszéljünk mindenekelőtt arról a koncert előtti várakozás hevét igencsak lehűtő hidegzuhanyról, amely akkor ért, amikor a beléptető kapunál közölték velem: nem kell annyira sietnem, hiszen az előzenekarként beharangozott brit énekesnő, Becky Hill – kinek nevéhez olyan slágerlistás dalok fűződnek, mint a My Heart Goes (La Di Da) vagy a David Guettával közös Remember – fellépése technikai okokra hivatkozva elmarad. Mindezt tették úgy, hogy a helyszín aznap reggel tíz órakor kiküldött utolsó információs levelében erről egy árva szó sem esett. Mint kiderült, a hivatalos Facebook-esemény oldalon délután háromkor azért elhintették az infót – az énekesnő Instagram-történetéből átvett képernyőfotóval kísérve –, ami azért, valljuk be, nem a válságkommunikáció csúcsa. Szofisztikáltan fogalmazva, soványka vigasz volt a rám – és többedmagamra – váró, háromórás várakozáshoz képest. Az ülőhelyek birtokosai jobb híján a mosdó/büfé/merchandise-pult Bermuda-háromszögében keringve, az állójegyet váltók pedig a vérrel, verítékkel (és könyökkel) kiharcolt pozíciójukat védve, az előadás kezdetére kissé megfáradva, ám megtörve nem, töltötték a hirtelen nyakukba szakadt szabadidőt. (Azt már fel sem merem vetni, hogy a szervezőknek ilyen jegyárak mellett miért nincs a hasonló esetekre egy vészforgatókönyve, ami alapján legalább egy, az adott országból származó fellépőt ki tudnak állítani a pódiumra.)
Fél kilenc után nem sokkal aztán sötétbe borult a nézőtér, és az óriáskivetítőkön elindult egy videojáték cutscene movie-t idéző intró, aminek révén másodpercek alatt egy jövőbeli, pusztulás szélén álló meta-futurista világban találtuk magunkat. Főhősnek – vagy ha úgy tetszik, avatárnak – a KP143 nevű női androidot, Katy Perryt kaptuk, akinek egy macskát idéző robot guide NPC (quest giver) utasításait követve kellett különböző pályákon, világokon végighaladva eljutnia a zsarnok főgonoszhoz, MAINFRAME-hez – egy mesterséges intelligenciához –, és a szeretet, valamint a lélek erejével kiszabadítania a foglyul ejtett, lepkeként ábrázolt rajongóit.
Bevallom, a koncepciót meglátva egyszerre jelentek meg a tudatomban Miraculous Ladybug akumatizált pillangói, a 2025-ös év elsöprő sikerű Netflix-produkciójában, a K-Pop Demon Hunters-ben elhangzó ikonikus mondat („Ez a harc szívekért és elmékért folyik, megküzdünk a rajongókért...”), valamint a 2000-es évek elején nagyot futó Sailor Moon és Winx Club gondolatisága – éljen a charmix és az enchantix. Ezt még kicsit megfűszerezte a 2015-2020 környékén a mozikat elárasztó disztópikus női hőskarakterekről őrzött emlékképem, az Instagram For You-t uraló AI shortok ellen érzett unszimpátiám, és máris készen volt a piros masnival átkötött előítéletem a produkció iránt, amit tovább fokozott, hogy Katy kora, illetve az arra irányuló kínos igyekezet, hogy bizonyítsa: ő még negyven felett is „ott van a szeren”, indokolatlanul gyakran került szóba.
Talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy a most már lassan kómává merevedő „tinédzserálomban” való ringatózás mennyire szolgálja ezt a célt – és tényleg abban mutatkozik-e meg egy érett nő vitalitása, hogy hányféle biztosítókötél segítségével lehet a levegőbe röpíteni, vagy hányszor tudja körbefutni a stadiont. Aki figyel, az pontosan látja: élete formájában van. Bár legutóbbi megjelenései talán már nem robbantak akkorát, kultusza továbbra is hatalmas. Összességében az én ízlésemnek ezúttal is a „kevesebb több lett volna” elv érvényesült – mindazonáltal bátran kijelenthetem: életem egyik legszínvonalasabb koncertélményében volt részem.
Na de néhány gondolatot eresszünk meg a setlistnek is. Az átlagban öt dalonként felosztott szekciókban – amik a már említett játék- és karakterfejlődési toposzok köré voltak felhúzva – a régi nagy kedvencek és az új album zenéi váltogatták egymást, így az előadó diszkográfiájában kevésbé jártasoknak sem kellett az utolsó pillanatig várniuk egy-egy ismerős dallamért. Artificial szinten alapozásnak megkaptuk a Teary Eyes-t és a Dark Horse-t, majd következett a Woman’s World, ahol a dekorációként használt fémvázas glóbuszon tekeregve olyan igazi #girlpower-melódiákat engedett Perry az éterbe, mint a California Gurls, a Hot n Cold / Last Friday Night (T.G.I.F.) és a Peacock. A Nirvana alatt – a nevéhez hűen – aztán teljesen elszállt az este, átvitt értelemben és szó szerint is, hiszen sztárunk óriás virágok és levelek között navigálva repkedett a levegőben, miközben dübörgött a Crush, az I’m His, He’s Mine és a Wide Awake.
Miután egy rövid átállás után – aminek a retinám kiváltképpen hálás volt – Katheryn pálmaleveles szoknyában visszalibbent a színpadra, mertem élni a gyanúval, hogy hamarosan felcsendülnek a Roar első ütemei, ám aznap már sokadjára hagytak cserben a racionális megérzéseim. Mielőtt ugyanis eljutottunk volna a „final boss”-hoz, kaptunk még egy interaktív – nem is akármilyen – bónuszpályát három extra számmal.
A Legendary Lovers egy VIP-állóhelyes fiatal párnak szólt, akik arra kérték a művészt, hogy egy rögtönzött gender reveal keretein belül, finoman szólva sem szűk körben fedje fel születendő gyermekük nemét – a baba fiú lesz, egyébként. A megható pillanatot egy közönségszavazás követte, ahol egy kivetített QR-kód beolvasásával szavazhattunk arról, melyik korábban még nem szereplő dalt szeretnénk meghallgatni. Győzött az Unconditionally, aminek idejére felhívott magához néhány rajongót is: egy német, a Firework-ből ismerős, kis világító elemekkel megbolondított kórházi köpenyt viselő baráti párt; egy horvát, neonba öltözött fiatal lányt és egy négytagú, komplett egyszarvús szettben érkező belga kislánycsapatot. Fájó volt, hogy egy magyar honfitársam sem részesülhetett a kegyben; de azért felírtam egy bónuszpontot azért, hogy nem szokványos módon, a távolabbi szektorokból lettek kiválasztva a szerencsések.
A „mindent eldöntő nagy csata” előtt még belefért az All the Love, s hősnőnk végre belevethette magát a művészetekben unásig ismételt végső küzdelembe. Jöttek kiborgok, nindzsák, a Dűne gigantikus homokférgeire emlékeztető alumíniumkukacok; a gigászi küzdelemben – aminek hatásfokozó hátterét az E.T. és a Part of Me szolgáltatta – pedig, ahogyan arra számítani lehetett, romjaiba dőlt MAINFRAME, mire véget ért a Rise. A nagy felszabadulás és eufória a Roar-ban, a Daisies-ben, a Firework-ben és a Lifetimes-ban teljesedett ki, hogy aztán KP143 tovaszállhasson a szabadság pillangóján.
Összességében, habár a műsor gondolatisága kevésbé tükrözte az én ízlésemet – mely szubjektumot természetesen nem lehet felróni senkinek –, annak ellenére sem, hogy még a csattogós lepkét tologattam, amikor már Katy zenéit hallgattam, a kivitelezést nem tudom nem dicsérni. Lenyűgöző volt a tánc- és zenekar, s jóllehet néha egy kis playback rásegített, az előadónő hangja élőben is csodálatos. Ami a személyiségét illeti – már amennyire ezt ily módon meg lehet ítélni –, nagyon közvetlen, barátságos. Meglepően sokat kommunikált a közönséggel: anekdotázott a budapesti forgatásról, olvasgatta a feltartott transzparenseket, szót emelt amellett, hogy a szeretet kortól, származástól, identitástól függetlenül mindenkinek alanyi jogon jár, valamint beszélgetett a színpadhoz közelebb álló rajongókkal.
Egy energikus, vidám nő, aki nagyon próbál megfelelni a közönségének, ám azt már kevésbé tudja definiálni, hogy pontosan kiket ért e szegmens alatt.
A Teenage Dream kamaszai már felnőttek, a jelenkor fiataljai viszont már egy jóval másabb ízlés- és értékrendszer szerint működnek, akikkel egyelőre Perry nem igazán találja a közös nyelvet. Sokszor az önazonosság fontosabb, mint a korszellemmel való erőltetett azonosulás. Egyedül egy valaki kérdőjelezi meg Katheryn Elizabeth Hudson „maiságát”, és az nem más, mint Katheryn Elizabeth Hudson.
Pedig még említés szinten sem merül fel az – s úgy gondolom, ez még hosszú ideig így is marad –, hogy lejárt volna a hollywoodi camp királynő uralkodásának ideje.