Már tíz év telt el azóta, hogy a Roxette utoljára Magyarországon járt. Akkor a már nagybeteg Marie Fredrikssonnal, most pedig új felállásban, Lena Philipsson énekesnővel a főszerepben.
Persze a Roxette klasszikusan Per Gessle és Marie kettőse azok számára, akik a kezdetektől, a világsikerektől figyelemmel kísérik őket, a turnékon pedig egy komplett zenekarral kiegészülve lépnek színpadra. Bevallom, nekem sokszor bevillant az adott dalhoz tartozó videoklip, amelyben Marie Fredriksson tökéletes alakjával és erős, egyedi hangjával, Per Gessle pedig varázslatos személyiségével és gesztusaival elvisz egy Joyride-ra. Mostanra eléggé lefogyott, amivel kapcsolatban remélem, hogy inkább saját döntés, mint betegség áll a háttérben. Ezzel kicsit (számomra) vesztett a varázsából: sokszor inkább az aggodalom jutott eszembe, nem pedig az, hogy milyen cuki – pedig régen ez volt a véleményem.
De ami a legfontosabb, az a kérdés, hogy az új énekesnő miként teljesít a koncerten.
Nem lehet könnyű teher úgy létezni egy turnén, hogy óhatatlanul mindenki összehasonlít majd a nagy előddel, akivel a zenekar a világsikereit aratta. Láttuk ezt már a Queennél, az AC/DC-nél, az INXS-nél – és még sorolhatnám. A vélemények mindig megoszlanak ilyen esetekben. Az enyém az, hogy vannak bizonyos kivételes szituációk, amikor nem várhatjuk el, hogy egy zenekar, amely az életét a zenélésre tette fel, és írt egy csomó olyan albumot és dalt, amellyel sok embernek örömöt szerzett, az egyik fontos tag halála után akassza szögre a gitárt (sic!), és vagy alapítson teljesen más zenekart, vagy menjen el DJ-szetteket tartani. Nem vagyok zenész, de el tudom képzelni azt az érzést, ami ilyenkor hatalmába keríti az életben maradt tagokat: hogyan is legyen tovább.
Per Gessle úgy döntött, hogy tisztelettel adózva Marie Fredriksson emlékének, egy kvalitásokban tőle nem sokban elmaradó hölgyet kér fel énekesnőnek. Lena Philipsson néhány évvel fiatalabb Marie-nál, sok-sok szólóalbummal a háta mögött. Szép, erős hangja van, ami azonban talán nem annyira egyedi. A színpadi jelenlétére nem lehet panasz: jön-megy, énekelteti a rajongókat, és tud úgy lehalkítva énekelni, hogy hallatszik a hangja, de a közönség is be tud kapcsolódni – ha akar.
Ha akar – ez fontos, mert kicsit bátortalannak tűnt az Arénában megjelent sokadalom. Egy-két feltűnési viszketegségben szenvedő részeget kivéve, akik mindig akkor ordibáltak be ordenáré módon, amikor nem kellett volna, a megénekeltetés nem ment könnyen.(Erre a témára még visszatérünk majd, mert szomorú tapasztalataink voltak az A38-as Stereo MC's koncerten is. aszerk.) Amíg teljes hangerőn szólt a zene, mindenki torkaszakadtából énekelte a dalokat, aztán amikor rajtunk volt a sor, kissé elbátortalanodtunk.
Pedig a színpadról mindenki megtett mindent: Per Gessle elmondta az elején, hogy énekeljünk nyugodtan velük, az se baj, ha nem tudjuk a szöveget – néha ők se tudják. Mondjuk ezt be is bizonyította: sikeresen hazavágta a How Do You Do!-ban (ha jól emlékszem) a saját részét, és hát a szégyenlős küzdőtéri vitézek nem segítették ki, így kissé szétesett ez a kiváló dal. Bár lehet, hogy ez csupán annak tudható be, hogy ez volt a mostani turné első állomása – tulajdonképpen belefért.
Lena Philipsson megbízható, jó énekes, jól bánik a közönséggel, csinos, jó kisugárzású hölgy, bár a fellépőruhája tegnap – szerintem – kissé közönségesre sikeredett – de sebaj.
Akikről még meg szeretnék emlékezni, az a zenekar: jó kedélyűek, viccesek, és nem riadnak vissza egy-egy jópofa gegtől sem. Érdekes kontraszt volt – a mai itthoni turbulencia tükrében – a Listen to Your Heart (amelyre, mint egy interjúból megtudhattuk, talán sose kért engedélyt senki, hogy választási kampányokhoz használja) mellé a Roxette hippiforma gitárosa a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt produkálta nekünk a koncert egy pontján. Nem, nem fogok politizálni – az utóbbi inkább Freddie Mercury iránti tiszteletből szólalhatott meg, és mert talán már hagyomány, hogy a Magyarországra látogató zenekarok egy-egy magyarul elhangzó „köszönöm” mellett ezzel kedveskednek a rajongóknak. Szerencsére a Listen to Your Heart alatt nem volt semmilyen atrocitás.
Jó volt újra hallani ezeket a dalokat, és bizonyára nehéz talpra állni a veszteségből egy zenekarnak. Azért hakninak vagy pénzkeresetnek semmiképpen sem nevezném: egy kellemes retrókoncert minősítést mindenképp megérdemel.