A KiSs LLáSzLó & ThE Not So BaD NeWs (korábban: Kiss Llaci+4) elnevezésű formáció 2020-ban kezdett el játszani a Barabás Béla többszörös díjnyertes zeneszerző, hangmérnök-producer, gitáros (Southern Special, FreshFabrik, Laár András, Vígszínház) közreműködésével zenélő duóra épülve, aztán csatlakozott hozzájuk Kerek Norbert zeneszerző és zongoraművész, majd Libertényi Péter Pierre dobos (Beri Ary és a Pillangók, Máyusi Kalapács), később pedig Vajdovich Árpád (Kistehén, Egy Kiss Erzsi Zene, Meszecsinka stb.). Később Pierre-t Bajkai Ferenc (Kispál és a Borz, Kiscsillag) váltotta a dobok mögött.

 

Llaci és a formáció első albuma, a VAGY SEHOL 2022 áprilisában jelent meg, amit aztán egy zenei blog beválogatott 2022 legjobb magyar lemezei közé. A zenekar egy szezonon át emlékezetes klubesteket tartott a MIXÁT STAGE-en, ahol fellépő vendégeik között olyan nevek szerepeltek, mint Röhrig Géza, Pintér Béla, Tarr Béla, Jeles András, Víg Mihály, Enyedi Ildikó, Parti Nagy Lajos, Másik János, Bereményi Géza, Kemény István, Spiró György. A koncertjeiken a saját dalok mellett régi Európa Kiadó- és URH-dalok is felcsendülnek.

Interjúnkban a frontembert faggattuk múltról és jövőről.

Koncert.hu: 30 évig éltél Ausztráliában és Malajziában. Miért jöttél haza?

Kiss Llaci: Egy sima látogatásnak terveztem, aztán egyrészt lett egy zenekarom, másrészt lett egy munkám, harmadrészt lett egy kapcsolatom. Úgyhogy eljöttem pár hónapra – és már öt éve itt vagyok. Pont a Covid alatt érkeztem, nem voltak azok egyszerű idők: visszamenni nehéz volt, s így szépen sorban történtek a dolgok, aztán jól itt maradtam.

Ausztráliában töltötted az idő java részét: zenéltél ott is?

Zenélgettünk, de közönség előtt soha. Egyrészt én ott családapa voltam, aki nevelte a három gyerekét, aztán meg leginkább dolgoztam.

Ez alatt az idő alatt, tudomásom szerint, többször is találkoztatok Barabás Bélával.

Igen, a legemlékezetesebb az volt, amikor megérkeztek a FreshFabrikkal, ami akkor egy nagyon sikeres banda volt – az AC/DC előtt játszottak stadionkoncerteket. Ausztráliában is lenyomtak 3-4 koncertet, és az emberek elkezdték követni őket (akkor még ténylegesen), nagyon ment a dolog, de valami egészen sajátos módon szervezték meg a turnét maguknak: az volt a terv, hogy eladják a cédéiket, abból fognak élni – de otthon felejtették a lemezeket... Ott éheztek. Hol az Orszáczky Jackie főzött nekik, hol mi. De hallani lehetett a telefonban, hogy azon veszekednek, ki ette meg az utolsó karéj kenyeret... A régi szép idők... Aztán a Béci többször is jött, például Sydney-ben lett kempo világbajnok. Amúgy, tudod, hogy hívták az embert, aki a kempót kitalálta, amire aztán a japán császár is az áldását adta?

...

Harangi Imre. És ott lakott, 50 kilométerre Sydney-től.

Úgy tudom, Barabás Béla keze van a zenekarosdiban is...

Tervben volt már régen, de konkrétan úgy kezdődött, hogy amikor hazajöttem, csináltam egy szólóestet, ahol feldolgozásokat és saját számokat játszottam, és ami után Béci azt mondta, hogy menjünk, vegyük fel! Azt feleltem, hogy jó, de akkor viszont csináljunk egy zenekart is. Ő benne volt, és elkezdtük összerakni, ami viszonylag hamar ment, és létrejött egy jó kis csapat.

Miért pont rájuk esett a választás?

A többieket – Árpi kivételével – igazából nem ismertem, ők mind Béci ismeretségi köréből származnak, Norbi, a billentyűsünk például a zongoratanára volt...

Mi volt az elképzelés? Mert más a dolog, amikor kamaszfejjel nekiállsz zenekart alapítani, meg más az, amikor már mindannyian túl vagytok jó néhány zenekaron, jó néhány tapasztalaton – ilyenkor mit jelent az, hogy „csináljunk egy zenekart!”?

Teljesen más. Amikor a gyerekkorból éppen kinőve elkezdtük, akkor ez mindenkinek az életprogramja volt, semmi más nem volt fontos, csak az, hogy a zenekar meglegyen, és mindenki száz százalékig beleadta a szívét-lelkét, és elsősorban az idejét és az energiáit. Most azért teljesen másképpen néz ki a dolog: mindenki dolgozik, senki sem ebből él, úgyhogy ez a dolog inkább hobbinak számít. Viszont mindannyian zenészek vagyunk, úgyhogy fontos, hogy jó legyen a zene, mert különben az egész csak időpazarlás. Arra nagyon figyeltünk, hogy mindenki úgy érezze: nagyon jól szól.

A zenekarod szimpatikus emberekből áll, és láthatóan köztetek is nagyon jó a kémia – túlmutat azon hogy „csak” egy zenekar.

Pusztán mint zenekar nem is tudna ezen körülmények között funkcionálni, ha nem örülnének annak a fejek, hogy együtt vagyunk. Így is nehéz összeszedni őket, hát, ha még kedvük sem lenne hozzá... El kell mondanom, hogy itt elsőrendű zenészekről van szó. A Béci kiváló gitáros, az Árpi szerintem benne van a top 5-ben, a Norbi egy Zeneakadémiát végzett zongorista és komponista, a Feri pedig nagy nevű zenekarokban bizonyított. Jó zenészek! Ha több időnk lenne, akkor sokkal jobb dolgokat lehetne kihozni belőlük is. De sokszor úgy próbáltunk, hogy a fél zenekar tudott csak ott lenni.

Mik voltak a tervek: koncertek, turné, lemez...?

Igazából nem volt semmiféle terv, ami volt, az a tíz szám, amit fel is vettünk Béci stúdiójában – hangmérnökként ő vezényelte le a munkálatokat. De azzal teljesen tisztában voltunk, hogy ebből nem lesz elsöprő siker meg karrier – 50-60 fölött ez már illúzió. Illetve: nekünk az siker, ha játszhatunk, és kialakul egy közösség körülöttünk, akik eljárnak a koncertjeinkre és szeretik, amit csinálunk.

Közben azért lett „siker”, hiszen a mixátos sorozat óriási népszerűségnek örvendett... Sokan minden esten ott voltak, sőt vidékről is jöttek azokon a csütörtökökön.

Ez tényleg egy nagyon nagy siker, ha nem is a klasszikus értelemben vesszük, hiszen nem óriási jegyeladásokról beszélünk – noha telt házas koncertek voltak, csak éppen nem volt túl nagy az a ház. Igazából erről álmodtam, és a jövőben is megelégednék azzal, ha lennének kis klubok, ahol játszhatnánk rendszeresen – max. 200 embernek. Igazából az lenne fontos, hogy akik eljönnek, ne azért legyenek ott, mert a promóció lenyomott a torkukon egy eseményt, hanem azért, mert már eljöttek egyszer, és tetszett nekik... Ennek az egésznek így van csak értelme.

A dalaitok között vannak angol nyelvűek is. Tervben volt külföldi koncert is?

Nincs menedzsmentünk, gyakorlatilag nincs semmink, most kezdünk összerakni olyan anyagokat, amiket érdemes kiajánlgatni. A nemzetköziségről annyit tudok, hogy a Kép című számot – ami egyébként magyar nyelvű – egy szlovák rádióadó sokat játszotta, és a fickó azt mondta, hogy ilyen dalt még egyet az életemben úgysem fogok írni... Aztán meg is kerestek, hogy menjünk ki, de végül nem lett belőle semmi.

Van benned hiányérzet a zenekarral kapcsolatban?

Egyáltalán nem vagyok csalódott: egy csiga sebességével haladunk, viszont teljesen organikusan. Ha egyszer majd lesz valaki, aki segít nekünk – nem a pénzért, mert ebben az nincs –, és elkezd koncerteket szervezni, szívből, akkor lehet, felgyorsul a tempó. Így is volt nagyjából 20-30 koncertünk.

Létezik olyan „álomhely”, ahol szívesen zenélnél?

Bárhol, ami jól szól... A Zene Háza például ilyen volt, ahol a Kamondy Ági fellépett – gyönyörűen szólt. Az van, hogy nehéz ránk szervezni, mert van egy 80-100 fős „kemény magunk”, és nagy kérdés, hogy ezen felül még hányan jönnének el. Ami sokat segíthetne, az az előzenekarosdi, de arra meg van valami pályázat, ami miatt ezek a lehetőségek számunkra ellehetetlenülnek. Vagy a pályázatok, de pályázaton én még sose nyertem semmit. (A jelenlegi, legfrissebb hivatalos információk alapján a NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Kollégiumának nincs aktív előzenekari pályázata 2025-ben – aszerk.)

 Azok a híres csütörtök esték azonban nemcsak koncertek voltak.

Mivel teljesen ismeretlen zenekarként kezdtük, fontos volt, hogy valami pluszt is tegyünk a koncert mellé, amitől érdekes lesz. Azt gondoltam, hogy olyan emberekkel kellene találkozni, akik bizonyítják, hogy a sikerhez nem kell behódolni akár egy divat- vagy politikai trendnek, akik megőrizték az integritásukat, és az alkotásaik révén lettek – akár világszerte – sikeresek.

Nehéz volt őket rábeszélni a fellépésekre?

Nagyon meglepődtem: egyáltalán nem. Azt hittem, hogy mivel világszinten elismert művészekről van szó, kétszer is meggondolják a dolgot, ezzel szemben első szóra mindenki elvállalta. A velem egy generációba tartozókat persze nagyon régről, még a nyolcvanas évekből ismertem, aztán nem voltam itt, teljesen eltűntünk egymás szeme elől, nem tartottuk a kapcsolatot, de ők is tudták, hogy ki voltam akkor, azokban az években – és fordítva.

Te minden egyes estre jól láthatóan felkészültél...

Nagyon vicces, mert a kortárs magyar irodalomban nagyon lemaradtam. Bomba jó volt, mert pl. ebben az időszakban alatt átrágtam magam hat Spirón, négy Parti Nagyon, Bereményiken, meg a Kemény majdnem összesén – tehát rengeteget olvastam. De hát nagy felelősség volt: ott fogsz ülni ezekkel az nagyon okos emberekkel, és hogy ha nem tudod, hogy mit és miről írtak, akkor minek hívtad őket el...

(folyt.) Volt olyan gondolatom, hogy ezt a részét átadom valami profinak, de aztán rájöttem, hogy ez nem „műsor”: legyen személyes. Azt kérdeztem tőlük, ami engem érdekel, s ami nem a karrier vagy a siker téma, hanem az, hogy ezek a bizonyítottan okos emberek miként látják ezt a mostani világot. S volt, aki a beszélgetés után bekapcsolódott a zenélésbe is: Röhrig Géza és a Pintér Béla például énekelt is velünk. De felbukkant például Farkas Robi (Budapest Bár) is a színpadon, aki szinte próba nélkül – remekül – végigimprovizálta az egészet. Ő egyébként játszott velünk koncerteken és a lemezen is közreműködött.

Azt érzékelted a színpadról – amit mi a nézőtérről nagyon is –, hogy ennek az egésznek mekkora közösségteremtő ereje volt?

Igen – és borzasztóan örültem, mert ennek az egésznek ez volt a lényege. Mostanában az igazán fontos élmény „közösségben lenni”, és nem pusztán megnézni és meghallgatni valakit, aki profin zenél. A másik aspektusa pedig az, hogy a mi korosztályunknak nagyon kevés közösségi lehetősége van, és ez nagyon embertelenné teszi az életet. Ahogy érzékelem, már mások is észrevették, hogy ez fontos és nagy szükség van rá, és elkezdtek beszélgetős esteket szervezni.

Ha ennyire jó volt a tavaszi sorozat, felmerül a kérdés, hogy miért nem folytattátok ősszel?

Több dolog miatt. Egyrészt dolgoztam: ősszel elkezdődött egy elég komoly projektem, energiám sem volt nagyon és a Mixát is bezárt. Újra kellett gondolnunk az egészet. Ráadásul anyagilag éppenhogy megállt a lábán ez a dolog. Valamennyire keresgéltünk, de igazából energia már nem maradt rá. S azt is éreztem, hogy kifutottam az ötletekből, hogy kit lehetne még elhívni. Talán némi szünet után újra lehet majd kezdeni a kört, de egy egészen új koncepciót is ki lehet találni. Majd kiderül.

Most ez a pénteki, Muzikum-béli est végül is egy konkrét búcsúkoncert lesz, vagy csak egy korszaklezáró összejövetel?

Inkább a második. Dolgom végeztével most visszamegyek Ausztráliába egy kis időre. Nem tervezek hosszú távolmaradást, mert a rám szakadt szabadságban azért majd szeretném befejezni a következő album dalait. Ha az megvan és fel is vettük, akkor azzal újra neki tudunk indulni. A MiXÁT-kanyar is a Vagy sehol albumra épült zeneileg és gondolatilag is.

Alapjában véve ez az öt év mégis egy sikersztori: lett egy zenekarod, elkészült egy albumod, lettek rajta jó számok, amiket kórusban énekel a közönség, létrejött körülötted egy közösség – tehát egy jó történet lezárása lesz ez a pénteki koncert.

Én mindezzel roppant elégedett vagyok – ha valaki öt éve azt mondja, hogy itt fogok tartani, azonnal aláírtam volna. Tényleg minden a lehető legjobban alakult. Borzasztóan hiányzott kint az, hogy mindenkit ismersz és ismered a várost, az országot, barátaid vannak...

Mi a terv péntekre?

Ott leszünk mi, persze, aztán velünk játszik majd György Andi, aki nagyszerű hegedűs és vokalista, és énekelni fog egy nem teljesen új számot és közreműködik másik ötben. Őt Kamondy Ági koncertjén láttam először játszani: jól szólt a kezében a hangszer és hangja is tetszett, s akkor a Bécivel azt gondoltuk: próbáljuk ki, és hátha mindannyiunknak megtetszik a dolog. Aztán jön ismét Géza, felolvas majd az új kötetéből, plusz a zenekar nagyon szereti az Adrienn című számát, amit én nem is ismertem, és elvállalta, hogy ez alkalommal el is énekli. Reméljük, hogy újra találkozunk mindenkivel, és esetleg a Muzikumban újraindíthatók lesznek majd azok a mixátos esték. Eddig mindig jó koncertek voltak itt.

Árpi többször arra buzdította közönséget, hogy ne üljenek le, inkább táncoljanak, de mire a munkahét végére érünk, a mi korunkban alig állunk a lábunkon.... :D

Úgy kell csinálni, hogy legyenek székek is, de ha valaki marhára nem bír magával – vagy fiatal –, az ugrándozhasson. Néha mi is leülnénk inkább... :)

Apropó: a nyolcvanas évek zenéjének mondanivalója mennyire ül most?

Többen úgy látjuk, hogy az, ami nem direkt aktuálisnak készült akkor, az most nagyon is aktuális. Az egy olyan korszak volt, ami felszínre hozott mindent: tehetséget és alkotásvágyat egyaránt. Szerencsés korszak is volt, mert nem nyomta agyon ez a borzasztó „pénz-téma”, hogy profitot kell termelni vagy legalább meg kell élni valahogy a zenélésből, ugyanakkor már nem volt komoly ideológiai prés: volt egyfajta romantikus ellenállás, de már nem a nyakával játszott az ember.

De nem a honi viszonyok miatt mész el most?

Nem, azért megyek el, hogy találkozzam a családommal – és ússzak a tengerben... Az utóbbi pár évben amúgy is az érvényesült, amit már Lennon is megírt egy dalban: „Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.” Az ember tervez, aztán történik, ami történik. Az nem kérdés, hogy visszajövök, de hogy aztán mi történik... a fene tudja. Most írok egy új dalt éppen, melynek az egyik refrénrésze így szól:

Ennek a világnak vége úgyis
fél óra múlva,
de a jövő itt a sarkon,úgyhogy
elkezdhetjük újra.