„Ezek mit keresnek a Turbinában...” – csúszott ki a pasim száján, amikor a Mild Orange belecsapott a húrokba. Nem a helyszínt kicsinyelte le – a mondat folytatását elharapta, kb. az lett volna, hogy „... amikor mások meg arénákban lépnek fel”. Ez volt ugyanis az a délután, amikor – kikaparva a láda fiát – megvettem a Foo Fighters berlini stadionkoncertjére a jegyeket... De gyorsan hozzátette: „ilyen koncerteket eddig a Budapest Parkban láttunk...” És tényleg. Az új-zélandi zenekar (4 gitár + dob) harmadjára jár Budapesten, a 2019-es és 2022-es nagy sikerű fellépésük után már negyedik albumukkal (THE // GLOW) tértek vissza hazánkba. Mi először láttuk-hallottuk őket, de úgy tűnik, ezzel nem voltunk egyedül, mert egy külföldi úr azt ismételgette angolul, hogy "ezt nem hiszem el...". A Turbinában az is elhangzott, hogy a legelső külföldi koncertjük Budapesten volt, dicsérték a fővárosunkat, és ettől mindenki még boldogabb lett.
Amúgy már nem is annyira új-zélandiak, mert 3 éve Londonba költöztek, és ez egy kicsit meg is látszik az álomszerű popot és pszichedelikus rockot ötvöző zenéjükön – nekem a korábbi számaik jobban bejöttek. Akadt a dalok között ismerős is: a What Is Love című feldolgozás eredeti előadóján elég sokat kellett gondolkodnunk, de aztán a barátunk megsúgta (Haddaway, 1993). Egyébként egy hihetetlenül szimpatikus társaság, egy közvetlen, kedves és jó fej frontemberrel (Josh Mehrtens, Josh „Jah” Reid, Tom Kelk, Jack Ferguson), akik bevették a ráadásszám erejéig az előttük fellépő földijüket, a HEAVYCHEST-et is a zenélésbe (ld. csörgők) – az elnevezés Andre Smith dalszerzőt takarja, aki saját maga által producerelt zenéket jelentet meg és ad elő. A leginkább melankolikus dallamaira elbillegtünk abban az egy órában, s ha nem is pörögtünk fel ezerrel, a mellkasunkra nehezedő gondok súlya tempós oszlásnak indult. :) Mindkét formációt szívből ajánlom a figyelmetekbe, érdemes követni a mozgásukat, hátha visszatérnek újra. Mi ott leszünk!
Ez volt csütörtökön, és annyira jól sikerült az este, hogy a szombatra betervezett koncertet átugrottuk, és csak vasárnap kerültünk újra zeneközelbe. Az Arénába igyekeztünk – a metró kijárata előtt trikolór zászlóba burkolózott emberek tébláboltak csoportokba verődve – kedvük szegetten... Finoman fogalmaztam. Reménykedtem, hogy jobb estém lesz, mint nekik.
Mert Tom Odellt én nem ismertem. Annyira persze igen, amennyire a cikkeink körbejárták a pályáját, de eddig a kollégám volt a témagazda, ő járt a koncertjeire, ő írt róla – erre az egy estére vettem el/át tőle a dolgot, de az a helyzet, hogy a következő fellépés megtekintéséért meg kell majd küzdenünk egymással. :)
Molly Payton, új-zélandi születésű, Londonban élő indie-alternatív énekes-dalszerző és zenész egy szál gitáros minikoncertje után David Kushner amerikai dalszerző-énekes és zenekara vezette fel az estét. Én mondjuk úgy vagyok vele, hogy egy arénakoncerten csak az szóljon már a hangfalakból, ami a színpadon is látható, de talán egy előzenekarnak megengedhető a gépi rásegítés (?). A melankolikus folk-pop Chicagóból indult friss hangja néhány év alatt nemzetközi ismertségre tett szert. Karrierje természetesen a közösségi médiában robbant be, de azóta stabilan bizonyítja, hogy nem csupán egyetlen virális pillanatnak köszönheti sikerét: sötétebb tónusú, intim dalai mögött tudatos szerzői világ áll. Élőben különösen meggyőző, orgánumát több beszámoló is kiemelte – egyik szerint
„hangja az egyik legjobb férfi hang, amit élőben hallottam: sima, de erőteljes, hangos, de nem túlhúzott. Az, amit csinál, lenyűgöző volt.”
És ezzel nem lehet vitatkozni. Amikor bejön a színpadra egy nyújtó bűbájjal megmagasított Harry Potter, és megszólal a baritonja, akkor nagyjából és egészében lepadlózol, aztán a bariton után felkúszik hihetetlen magasságokba, és mindezt tisztán – na, akkor még mindig az álladat keresed a padlón. Nem beszélve a személyes kisugárzásáról, arról a bizonyos X-faktorról, amit vetélkedők egymásutánjában próbálnak kitaposni emberekből. Neki természetes adottsága. Ő is áradozott egyet Budapestről, ekkor is boldogok voltunk, noha biztos máshol is a legszebb város, ahol épp fellép, de akkor is. Amúgy, a Musicdaily tudósítása szerint, a TikTokra felkerült egy videó, amelyen David a szépséges (legszebb!) fővárosunk utcáit róva összetalálkozott néhány magyar rajongóval. Annyira örült, hogy felismerték, hogy gyorsan fel is ajánlott jegyeket az amúgy teltházas koncertjére, de a lányok sajnos nem értek rá... (Ezt a teltházat annyira nem értjük, piroslottak azért üres székek itt-ott, és a küzdőtérre is befért volna még jó pár ember. Ismerünk olyanokat, akik nem kaptak már jegyet, például a kolléga...)
Kushner hol visszafogott, hol katartikusan kiteljesedő vokálja tökéletes előhang volt Tom Odell koncertjéhez: hangulati ívével és érzelmi mélységével természetes hidat képzett a főműsor előtt. Hallgassatok bele, és megértitek...
2025. szeptember 5-én adta ki hetedik stúdióalbumát, az A Wonderful Life-ot, mely komoly mérföldkő a pályáján: tovább mélyíti az őszinteség és sebezhetőség hangsúlyát a korábbi munkákhoz képest. A lemez megjelenésével párhuzamosan indult európai turnéra, amelyben nagyobb arénák felé nyit – ezzel is jelezve, hogy karrierje új szakaszba lépett. A „A Wonderful Life Tour” 2025 őszén indult, és körülbelül 27 állomást jár be Európában.
Tom Odell az elmúlt években egyre inkább a zongorás, lírai oldalát erősíti, és ez a finom, érzékeny hangzás mára teljesen a védjegyévé vált. 2022-es Barba Negrás koncertjén felidézte, honnan indult: afféle „zongorás fiúként” tűnt fel a londoni zenei színtéren. Egy 2021-es interjúban azt fejtegette, hogy nemcsak az örömöket akarja zenéjében megjeleníteni, hanem azt is, hogy miként dolgoz fel az elengedhetetlennek érzett félelmeket, a depresszív pillanatokat és a magányt – ezáltal inspirációt mutatva a zenevilágban, amit egyes zenészek – pl. Kushner – nem félnek magukévá tenni, és ezt el is mondják a nagyközönségnek :)
Többször beszélt már arról, hogy pályája elejétől kezdve erős szorongással és vissza-visszatérő depresszív időszakokkal küzdött, amelyek nemcsak a magánéletét, hanem zenészi működését is mélyen befolyásolták. A turnézás okozta kimerültség, a hirtelen jött ismertség és az állandó teljesítménykényszer egy idő után olyan mértékű stresszt jelentett számára, hogy pánikrohamokkal és alvászavarokkal is meg kellett küzdenie. Dalainak nagy része ebből a belső küzdelemből született – ez adja zenéje őszinteségét, és azt a sajátos, érzékeny tónust, amely miatt sokan kötődnek hozzá olyan mélyen.
Mindezek csak szavak, amelyek akkor töltődnek fel igazi tartalommal, amikor élőben tapasztalod meg mindezt. Mint említettem, én nem ismertem igazán a dalait. De rám is átragadt az a visszafojtott várakozás, ami az Arénában lebegett, amikor az addig vetítővászonul szolgáló, redőkbe omló függöny szárnyaiból egy háromszöget képeztek, és beletoltak egy zongorát, amelyet csak egy fejgép világított meg, vagy az elején még az sem. Az első két dal (Strange House, Ugly) ebben az áhítatban ment le, és a továbbiakban sem szűnt meg, csak olykor az énekes még rálapátolt érzelmekből és érzelmi kitörésekből.
Budapest ismét kapott – nem is egy – tisztelgést: az intró után a függönyre vetített képek ismerősnek tűntek... A kamera bejárta Budapest utcáit, a jól azonosítható helyeket, majd elért az Aréna előtti térig, megmutatta az elsőként érkező, sorban álló rajongókat, aztán bevitt a kulisszák mögé, a folyosóra, majd fel a színpadra: Tom Odell megérkezett Budapestről Budapestre, csak egy egészen másik világot alkotott belőle. Többször elmondta, milyen gyönyörű ez a város (ő a „budapesztezők” közé tartozik, de most már ne áruljuk el neki, hogy az egy határozott s), sőt, azt is elmesélte, hogy a Don't Cry című dalt a fővárosunkban írta, a hotelszobában.
Sok szó esett a lélekről, a mentális állapotokról – de emberi történetek is belekerültek a műsorba. Leveleket olvasott fel, köztük egy fiúét, aki megírta neki, hogy egy éve veszítette el az édesapját, és most anyukájával együtt itt van a koncerten: a függönyvászon ezúttal a rajongók által beküldött fotók családi albumává vált, közben Odell az elveszített hozzátartozók emlékére énekelt – megható volt.
De mielőtt bárki azt hinné, a büféből elcsórt életlen késsel nyiszáltuk a csuklónkat a 10. szám tájékán, el kell mondani, hogy a műsor tökéletesen felépített, súlyozott és ritmizált volt: mindig megérezte, melyik az a pillanat, amikor fel kell rántani a közönséget magával. Szinte kiszámíthatatlan volt, hogy a következő pillanatban leül a zongorához, vagy felugrik rá. Esetleg a tövében lekuporodva énekel... Vagy a kifutón lépdel, és a közönség első soraiból felé nyújtott kezeket szorongatja. Vagy táncol, esetleg zenésztől zenészig pörög-tántorog – amúgy remek csapatot rakott össze, egytől egyig kiváló muzsikusok és tökéletesen lekövették a főszereplő hangulat- és ritmusváltásait.
Alapvetően sírós vagyok, és éreztem is, hogy gyülekeznek a könnyek, kitörésre készen, de annyira lenyűgözött ez az egész, hogy csak álltam és néztem, a végén meg kiabálva ugráltam és tapsoltam. De körülöttem nagyon sok elfolyt szemfestéket láttam. Nemcsak mint zenész nyert meg magának Tom Odell, hanem mint énekes, előadó, és ami a legfontosabb – mint ember. Értem én, hogy van egy koncepció, meg minden koncerten ugyanaz a váz (bár talán nem mindenhol Budapest nevezetességeit vetítik a függönyre), de akkor is kibukik a rutin mögül az a varázs, amivel magához szippantja az embereket: én még ilyen csendet az Arénában nem tapasztaltam, és arra is gondoltam, hogy ha 2025-ben egy fél arénányi ember ekkora szeretettel, tisztelettel és odaadással hallgat egy másikat, aki zongorán játszik és énekel hozzá, akkor nagy baj nincs.
Természetesen a legnagyobb slágere (Another Love) volt a záró szám (amit azóta vagy 20x meghallgattam, és egyre jobban teszik), de még a konfettiket sem ágyúval lőtte rá a népre, hanem úgy szállingóztak a papírdarabok, mint a hó, ami jobb esetben finom és puha, mint amilyen érzékenyen finom és puhán katartikus volt a koncert maga, és még azt is elérte, hogy az emberek átöleljék egymást néhány percre: párok, barátok, barátnők szorongatták a másik kezét, vállát, és nagyon úgy tűnt, hogy – focivereség ide vagy oda –, azért ez egy nagyon szép, felemelő, lelket könnyítő este volt.
