Ez a zene nem energiával tölti meg az arénát, hanem hangulattal

A világhírű kanadai énekesnő 2027. március 19-én tér vissza Budapestre: a Papp László Budapest Sportaréna színpadán mutatja be a The Mask and Mirror jubileumi turnéját, amely egy 30 állomásos európai koncertkörút része lesz. A turné február 22-én indul Groningenből, és április elején Párizsban zárul, érintve többek között Németországot, Lengyelországot, Ausztriát, Svájcot, Belgiumot és az Egyesült Királyságot is. A 2024-ben indult első európai szakasz több helyen teltházas lett, újabb dátumokat kellett beiktatni, majd jött a kanadai folytatás, most pedig a harmadik fejezet, a 2027-es tavaszi európai körút.

A The Mask and Mirror attól érdekes, hogy miközben erősen kelta gyökerű, közben folyamatosan kifelé néz ebből a hagyományból. Nem autentikus népzenei rekonstrukció, hanem egy spirituális-utazó szemléletű album. A kelta alapra ráúsznak spanyol, mór, közel-keleti és mediterrán hangulatok, de a magja végig ugyanaz a melankolikus, lebegő, északi érzékenység marad.

A Los Angeles Times annak idején „mélyen komor hangulatú, spirituális vágyakozással és ősi visszhangokkal teli zenének” nevezte az albumot, ennek ellenére – vagy éppen ezért – a közönség világszerte több mint kétmillió példányban vásárolta meg. Ez egy olyan korszakban történt, amikor algoritmusok még nem segítették a zenék terjedését, és egy ennyire nehezen kategorizálható lemez sikeréhez valódi rajongói kapcsolódás kellett.

És itt jön a fontosabb kérdés: miért működik ez ma is?

Talán azért, mert a The Mask and Mirror valójában nem a kilencvenes évekről szól. Hanem azokról a kérdésekről, amelyekkel az emberek évszázadok óta próbálnak kezdeni valamit.

McKennitt maga így beszélt az albumról:

„Az album az évszázadokon át visszhangzó gondolatokat járja körül: ki volt Isten, mit jelent a vallás és a spiritualitás, mi az, ami feltárul előttünk, és mi az, ami örökre rejtve marad, hol is húzódik a határ a maszk és a tükör között?”

A kilencvenes években még létezett türelem az efféle albumokhoz. Az emberek végighallgattak lemezeket, nem algoritmusok által szétdarabolt dalfolyamokban fogyasztották a zenét. A The Mask and Mirror ráadásul egy olyan korszakban érkezett, amikor a „világzene” mögött még volt valódi kíváncsiság: sok nyugati hallgató először találkozott kelta, közel-keleti vagy észak-afrikai zenei hatásokkal popkulturális közegben.

Ma teljesen más a helyzet. Papíron minden zene elérhetőbb, mint valaha, ezért azzal fizetünk, hogy ritkább lett az elmélyülés. A streaming korszak inkább az azonnali reakciókra, rövid figyelemciklusokra és gyors fogyaszthatóságra optimalizál, McKennitt zenéje viszont nem háttérzene és nem playlist-kompatibilis hangulatfestés: időt, csendet, figyelmet kér. Hallgatva a lemezt és bevallva, hogy sosem jártunk mág a koncertjén, pedig lett volna alkalmunk rá (már négyszer járt nálunk, legutóbb 2024-ben), az a benyomásunk, hogy McKennitt zenéje alapvetően nem arénára született. Nincs benne stadiongesztus, közös refrénüvöltés vagy vizuális túlterhelés. Az őt ismerők szerint dalszerző-énekesnő koncertjei azonban mindig is nagy térben gondolkodtak: hosszú instrumentális részekkel, világzenei hangszereléssel, filmszerű atmoszférával. Ez a zene nem energiával tölti meg az arénát, hanem hangulattal. Nem felrobbantja a teret, hanem lassan belakja.

Sokat számít a közönség is. Egy ilyen koncertre többnyire nem alkalmi jegyvásárlók érkeznek, hanem olyan hallgatók, akik pontosan tudják, mire kíváncsiak. És talán éppen ez a legizgalmasabb az egészben: 2027-ben egy arénát megtölteni olyan zenével, amely nem azonnali impulzusokra, hanem türelemre és elmélyülésre épül.

A koncert felépítése is ezt erősíti. Az első részben a legismertebb dalok hangzanak majd el, a másodikban pedig felcsendülnek az album dalai: hiánytalanul, eredeti sorrendben. Mindebben komoly szerepe lesz a zenekarnak is. McKennittet olyan régi alkotótársak kísérik, mint Caroline Lavelle csellista, Brian Hughes gitáros, Hugh Marsh hegedűs, Dudley Phillips basszusgitáros és Robert Brian dobos.

Loreena McKennitt pályája közben rég túlnőtt a folkzene határain. Több mint 14 millió eladott album, arany- és platinalemezek négy kontinens tizenöt országában, Grammy-jelölések, Juno Awards, Billboard International Achievement Award, majd a Canadian Songwriters Hall of Fame és a Canadian Music Hall of Fame tagsága következett. De ezeknél talán fontosabb, hogy sikerült létrehoznia egy olyan életművet, amelynek nem kellett harsánynak lennie ahhoz, hogy maradandó legyen.

Mert közben a kulturális nyitottság jelentése is megváltozott. A kilencvenes évek optimista globalizmusában természetesebbnek tűnt, hogy különböző hagyományok találkoznak egymással. Ma sokkal több a kulturális szorongás, az identitásvita, a bezárkózás. Emiatt egy olyan album, amely nem egzotikumként használ más kultúrákat, hanem párbeszédet keres közöttük, ma szinte nyugodt ellenállásnak hat. Ráadásul a spiritualitás is más helyre került a popkultúrában. A mainstream zene nagy része ma sokkal direktebb, személyesebb vagy éppen harsányabb érzelmekre épül. A The Mask and Mirror ezzel szemben nem kitárulkozik, hanem befelé fordul.

És van még valami: ez a zene nem fél a szépségtől. Ma ez már majdnem radikális tulajdonság, mert a kortárs popkultúra többnyire ironikus, önreflexív vagy cinikus. McKennitt zenéje viszont teljes komolysággal vállalja a melankóliát és az emelkedettséget. A „keltás” hangzás ráadásul ma megint érdekes módon működik: a kilencvenes években inkább new age-es, világzenei divathullámként hatott, ma inkább úgy hangzik, mint valami távoli hangszóró, amely nincs rákötve a jelen zajára.

Talán ezért "kell" vagy legalábbis "érdemes" megturnéztatni egy 30 éves albumot, amit teljes egészében itt hallgathatsz meg.

vissza

webes verzió