Lehetne írnom a Jethro Tull hosszú múltjáról, a klasszikus időszakáról, a korszakalkotó lemezekről, az útkeresések közben is mindvégig következetes, jellegzetes Jethro Tull-stílushoz való ragaszkodásról. Nem írok ezekről. Ezek úgyis minden róluk szóló írásban megtalálhatók, a neten pillanatok alatt megkereshetők. Arról nem is beszélve, hogy valamikor réges-régen, egy messzi-messzi időben, úgy harminc évvel ezelőtt Göbölyös N. László is írt a Jethro Tullról egy könyvet. Írtam a könyvéről. Elismerőleg. Abban a bejegyzésben elmeséltem a saját esetemet a Jethro Tull-lal. Tehát most nem fogom.
De azt elmondom, hogy a tizenvalahány magyarországi koncertjük közül egyedül a legelsőn, az 1986-os MTK Stadionban tartott előadáson voltam ott. Abszolút semmire sem emlékszem belőle, csak a fíling maradt meg, hogy csuda jó volt.
A koncert kezdési időpontjával volt egy kis kavarodás. Minden fórumon az állt, hogy 19 órakor kezdődik. A közönség ennek megfelelően gyakorlatilag megtöltötte a termet este hétre. Hogy aztán hét húszkor megtudja, hogy a koncert csak nyolckor kezdődik. Fel is állt a terem fele, ment a büfébe, hogy végigállja a harmincméteres sort. Ma, ahogy képanyagot kerestem, felbukkant a Kongresszusi Központ oldala. Ott egyértelműen az állt, hogy kapunyitás hét órakor, koncertkezdés nyolc órakor. Úgy fest, a helyszín oldalát senki sem olvasta...
Tulajdonképpen mára Ian Anderson maga a Jethro Tull. Vagy a Jethro Tull Ian Anderson kísérőzenekara. Teljes mértékben igaz mindkét megfogalmazás, mégis totál fals megközelítése mindkettő a Jethro Tullnak.
Ugyan igaz, hogy a Jethro Tullt Anderson személye élteti, tartja fenn, hiszen ő az, aki kezdettől fogva tagja, vezetője, személyisége az együttesnek, amely szerény becslésem szerint minimum huszonöt tagot fogyasztott eddig. Ráadásul a kompozíciók is jórészt Anderson nevéhez fűződnek. Valahogy olyan a viszony Anderson és a Jethro Tull neve között, mint Vörös István és a Prognózis esetében. Vörös István szerves része volt anno a Prognózisnak, majd az együttes feloszlása után szólóban folytatta a pályafutását. Hogy aztán ő legyen a fő attrakció, a Prognózis meg a kísérőzenekara.
Tulajdonképpen nem alaptalan az a felvetés, hogy a Jethro Tull mára Ian Anderson és egy kiváló kísérőzenekar formációjává vált. Anderson az egyetlen, aki a kezdetektől tagja az együttesnek, a dalok túlnyomó többsége az ő szerzeménye, miközben az évtizedek során zenészek tucatjai fordultak meg mellette. A klasszikus korszakban persze olyan meghatározó társai voltak, mint Martin Barre, John Evan vagy Barriemore Barlow, akik játékukkal és hangszerelési ötleteikkel maguk is alakították a Jethro Tull jellegzetes hangzását. Ma azonban Ian Anderson személye minden korábbinál erősebben összeforrt a zenekar nevével, így joggal merülhet fel a kérdés, hogy a jelenlegi Jethro Tull mennyiben zenekar, és mennyiben Ian Anderson produkciója.
Nos, hát így...
AZONBAN van két dolog:
A legutóbbi lemezzel, a csuda jól sikerült Curious Ruminanttel kapcsolatban Anderson úgy nyilatkozott, hogy teljes mértékben közös munka volt. Ha ennek hihetünk, akkor visszatért ahhoz a munkamódszerhez, amit a klasszikus felállású Jethro Tull is gyakorolt.
Itt volt ez a budapesti koncert. Jethro Tullt hallgathattunk, klasszikus és új dalokat.
De nem szolgaian előadva a hangról hangra ismert és szeretett kompozíciókat. S nem csak azért szóltak máshogyan a dalok, mert koncerten hallgattuk őket. Már nem tudom, hol olvastam egy érdekes okfejtést, aminek a lényege az volt, hogy amikor egy előadó, lett légyen szólista vagy zenekar, felvételt készít egy dalról, akkor nem a kőbe vésett, leges-leges-legutolsó verziót rögzíti, hanem a dalnak egy pillanatnyi állapotát. Lehet töprengeni, mennyire igaz a meglátás...
Na, akkor itt meg is állok, mert hiszed, nem hiszed, szorosan a témánál vagyunk.
A Jethro Tull jelenlegi tagsága a következő:
- Ian Anderson
ének, fuvola, akusztikus és elektromos gitár (1968) - David Goodier
basszusgitár, vokál (2011) - John O'Hara
billentyűs hangszerek, vokál (2011) - Scott Hammond
dobok (2017) - Jack Clark
gitár (2024)
Az újonnan megjelenő albumokat mindig meghallgattam. Mindegyik tetszett. Volt, ami jobban, volt, ami kevésbé. Ez a fent említett Curious Ruminant kiemelkedik a sorból. Ezt onnan vettem észre, hogy rendszeresen visszatérek hozzá, újrahallgatom. Mondom, tulajdonképpen mindegyik Jethro Tull-lemez színvonalas. Csak éppen van olyan album, amelyik megszokottan színvonalas. A megszokás szóba nyugodtan beleérthetsz egyfajta kiváltott közömbösséget: nincsen mire felkapni a fejünket a hallgatás közben. Jó, persze, más előadók örvendeznének, ha ilyen dallamaik, hangszerelésük lehetne, de mi most a Jethro Tullról beszélünk!
Szóval az utolsó Jethro Tull-lemez igen jól sikerült. S ha hihetünk Andersonnak, s miért ne hinnénk, a végeredmény közös alkotás. Amit amiatt is simán elhiszek, s nem tekintem promóciós kijelentésnek, mert az, amit pár napja a koncerten hallottam, meggyőzött arról, hogy Andersonnak nem kísérőzenekara, hanem együttese van.
Mert az egy dolog, hogy csuda remek muzsikusokkal vette körül magát, de hagy teret is, hogy zenéljenek. Erre a legjobb példa, hogy a két éve a Jethro Tullban zenélő Jack Clark hard rockosabb stílusa csuda jót tett a daloknak. Nem egyszerűsítette le őket, de feszesebbé tette a hangzást, új színeket dobott a muzsikába. Mintegy aláhúzva a fenti véleményt a rögzített, fixált dalok pillanatnyiságáról. Egy pillanatig sem éreztem, hogy a jelenlegi legénység szentségtörést követne el a klasszikus kompozíciók áthangszerelésével. Mert az áthangszerelés természetesen semmiképpen sem egyfajta Jethro Tull-diszkóritmust vagy egyéb sületlen baromságot jelent, hanem tiszteletet az eredeti (vagyis rögzített formájú) dalokkal szemben. Ebből következik, hogy nem az történt, hogy milliomodszorra újrahallgattuk a már bevésődött, ismert és elismert hangokat, hanem volt mire figyelni és felfigyelni.
A show persze azért kétségtelenül Ian Andersoné. Mert ő a márkanév. Hetvenkilenc éves márkanév. Ami ténnyel együtt jár, hogy azért már nem féllábon fuvolázta végig a koncertet. Meg az is, hogy a színpadi mozgása is jelentősen megfontoltabb lett. Sőt még az is, hogy egészen más technikával, sokkal kisebb spektrumban énekel. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Jethro Tullt sohasem az énekhang virtuozitása miatt szerettük. (Ian Gillannek például, akinek éppen a hangja volt az egyik legnagyobb fegyvere, ebből a szempontból jóval nehezebb dolga van...) Akkor sem, ha Anderson énekstílusa azért mindig is meglehetősen sajátos volt. Vagyis az idő kíméletlen múlásával szemben a zenekar megtalálta a megfelelő zenei alternatívát. S ehhez nagyon kellenek a muzsikusok. Naná!
Így nem csupán egy még élő dinoszauruszt csodálni mentünk a Kongresszusi Központba, hanem roppant üdítő zenei élményben lehetett részünk. Új koncepcióban ugyanaz a minőség.
Attól a gondolattól viszont nem tudok szabadulni, hogy egyre több olyan koncerten járunk, sőt volt, hogy kimondottan azért mentünk el rá, mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk megnézni, meghallgatni máskor is az előadót. S bár Anderson az életkora ellenére szemmel láthatóan virgonc, na, de azért a hetvenkilenc az egy híján nyolcvan!
A BUDAPESTI KONCERTEN ELHANGZOTT DALOK
ELSŐ FELVONÁS:
The Secret Language of Birds
Some Day the Sun Won't Shine for You
Beggar's Farm
A Song for Jeffrey
Thick as a Brick (shortened)
Mother Goose
Songs From the Wood
The Navigators
Curious Ruminant
Living in the Past
Bourrée in E minor (Johann Sebastian Bach cover)
MÁSODIK FELVONÁS:
My God
The Zealot Gene
Pastime With Good Company (King Henry VIII of England cover)
Over Jerusalem
Budapest
Aqualung
RÁADÁS:
Locomotive Breath