Persze, világszerte óriási rajongótábora volt a Simon Cowell által összehozott bandának, egyenként is mind népszerűek. Gyakorlatilag az összes tag kiadott már valamilyen szólóanyagot, de a rajongókislányok ezt várták a legjobban. Estére rávettem magam, hogy meghallgassam, hiszen egész nap trend volt a Twitteren, kíváncsi lettem.

Hááát, kár volt. Eleve majdnem 6 perc a nóta, ami kellő gondossággal van összelopkodva nagy zenei elődöktől és kortársaktól is. A The Guardian egyenesen Freddie Mercury és David Bowie szintjére emelte a nagy csinnadrattával beharangozott dalt.

Valójában azonban John Lennon Imagine-jére emlékeztető felütéssel kezdődik, majd olyan, mintha Tom Odellt hallanánk énekelni jellegzetes magas hangján, aztán az elfúló, sírós rész után beüt egy totális Pink Floyd- és David Bowie-hangzás, az alapban és a vokálban egyaránt, átvezetve minket egy régebbi Coldplay-dalba, és ez hosszan ismétlődik, ahogy már említettem, mintegy HAT PERCEN ÁT!

A 4. percnél - bevallom - beletekertem, de a vége sem szolgált már újdonsággal. Az csak hab a tortán, hogy a címe kísértetiesen emlékeztet Prince 1987-es dalának/lemezének címére (Sign o' the Times).

A Twitteren persze jól kivesézték a nótát, mindenki beleszaladt péntek reggel. A fent említett áthallások sok zenészt arra késztettek, hogy véleményt nyilvánítsanak. Nyilván reklámnak ez sem rossz, de ettől a dal még nem lesz jó, ennyi lopkodást nem engedhet meg magának még a világhírű Harry Styles sem.

Én nem bocsájtom meg ennek a fiúnak, hogy közel 6 percet vett el feleslegesen az életemből. Egy kicsit még gyakorolni kell a dalírást (a szerző(k)ről nincsenek információim), hiába nyitott jó helyen a listákon, remélem, a későbbiekben eredetibb anyagot is le tud tenni az asztalra ez az amúgy nem teljesen tehetségtelen ifjú.

ÉS akkor a dal (vigyázat, 6 perc!!! :) )