És most itt van ez a 67-es úton is...
A reklámosok részéről érthető a szándék: ez olyan, mintha nem lépcsőn mennél le, hanem lecsúsznál – és a magyar sláger ebben az esetben a csúszda az ismertséghez vezető úton, mert még háttértévézés közben is felkapja az ember a fejét, ha a kedvenc melódiáját hallja. Tulajdonképpen a zenészeket is értjük – ebben a válságos helyzetben minden fillér számít. Mégis, fura belegondolni, hogy azok a dalok, amelyekre a koncerteken, fesztiválokon tomboltál, azok, amelyekhez ezernyi emlék és élmény fűződik, egy bizonyos generáció számára már csak a ketchuot és a lázcsillapítót fogják jelenteni...
Nekem az az út sokkal szimpatikusabb lenne, ha a reklámgyártók azért fizetnék a zenészeket, hogy kiváló eredeti reklámzenéket, aláfestéseket írjanak. Így a káposztánk is megmaradna, és mindegyik kecske jóllakna – igaz, nem egy gyorsétteremben.
S hogy mennyire csak a dallamra van szükségük a reklámiparosoknak, azt az is mutatja, hogy a szöveget egyszerűen kikukázták. Mert ha a szöveget nézzük, elég primer a képzettársítás: nagy eső jön, megázol, dideregsz, lázas leszel, gyógyír kell... Azon is nagyvonalúan átléptek mindazok, aki felhasználták/engedélyezték a dalt, hogy ez a szám egyfajta "Cipő-himnusz". S ezt úgy mondjuk, hogy nem vagyunk ordas Republic-fanok. Egy himnuszt nem adunk el.
Persze, tök szubjektív a dolog, kinek milyen szám mit jelent – lehet, amire te azt mondanád: ez bármikor mehetne bármilyen reklámba, azon más háborodna fel. Az emberben belül van egy lénia, amin nem szívesen lép át, és ez, úgy tűnik, a szerzőkben és a zenekarokban máshol van. Mindenkiben máshol van... Minden fogyasztóban...
Vigyázat, termékelhelyezés – kénytelenek vagyunk megmutatni, miről beszélünk.
A helyiek agyára megy a 67-es út zenélése